A jelenleg formálódó népi mozgalom korrupció és politikusellenes. Innen kiindulva a tüntetők és a tüntetőkkel szimpatizálók jelentős része eljutott oda, hogy az elmúlt 25 éves periódus egészét elítélik. Van aki ezen megrémül, vagy kikéri magának. Mások szerint a „nagy öregek” nevetségesek, nem látják a lényeget . De vajon mi a reális tartalma a kívülről artikulálatlannak tűnő korrupció-elit-elmulthuszonötév ellenességnek?
Elsőként azt érdemes figyelembe venni, hogy a harmadik magyar köztársaság sajátos szerepet töltött be a modern Magyarország történetében. A rendszerváltó korszak egyedi vonása az volt, hogy egyszerre kellett kiépíteni a kapitalizmust és az annak megfelelő osztálytársadalmat, illetve egy modern tömegdemokráciát. A végkifejletet ismerve azt is ki lehet jelenteni, hogy a két cél közül az elitépítés szempontjai mindig előnyt élveztek. 2010 után csupán annyi változás történt, hogy átalakították az elitépítés folyamatát leplező színjátékot. 2010 óta már nem a demokráciát építjük, hanem a nemzetet.
Mivel a politika már 2010 előtt is csak a gazdasági hatalom eszköze volt, ezért a társadalmi-gazdasági átalakulás projektje olyan mechanizmusokat juttatott meghatározó helyzetbe, amelyek alapvetően tagadták egy modern tömegdemokrácia morális alapelveit. Olyan gyakorlatok uralkodtak el a közéletben amelyek megkérdőjelezték a rendszer demokratikus jellegét és ezért nem válhattak a valóban demokratikus politikai szocializáció iskoláivá se.
Ez a sajátos hatalmi szituáció volt az oka annak, hogy huszonöt év alatt se sikerült meghaladni a kádár rendszer felemás modermizációját, vagyis azt az egyedi magyar utat, amely az anyagi és kulturális javakhoz való folyamatosan bővülő hozzáférést, a politikai artikuláció lehetőségeitől való megfosztással, majd önkéntes lemondással kombinálta. A kádár korszakban kialakuló konfliktuskerülő közéleti szocializáció azért maradhatott meghatározó a rendszerváltás után is, mert az elitépítés céljainak az felelt meg, ha a polgárok csupán életidegen és fölösleges civakodásokkal terhelt tevékenységet láttak a politikában, nem pedig annak lehetőségét, hogy gátat szabjanak a saját kizsákmányolásuknak.
Mindez tökéletes ellentéte egy valóban modern demokratikus politikai életnek, hiszen annak eredendő célja nem más mint a közösségi transzparencia hiányából fakadó uralmi viszonyok felszámolása, és annak biztosítása, hogy csak azok a hatalmi pozíciók maradjanak fenn, amelyek elosztása közösségi ellenőrzés alatt megy végbe.
Abban az esetben viszont, amikor az osztálytársadalmat hatalmi eszközökkel akarják létrehozni, akkor a politika csak kontraproduktív lehet. Az ilyen önellentmondó politikát viszont csak egy politikaellenessé tett közösségnek lehet eladni. Ezt a célt szolgálják az ideológiaellenes víziók. Ezeknek két fő változata ismeretes: a jövőközpontú szakértői mítosz és a múltközpontú identitáspolitika.
Így jutottunk el korunk antipolitikus hatalmi struktúrájának kiépítéséhez, amikor győzött a homogén és oszthatatlan nemzet koncepciójával operáló antiideologikus identitáspolitika. Ebből pedig csak akkor törhetünk ki, ha befejezzük a kádár korszakból örökölt és az elmúlt huszonöt év alatt tovább éltetett felemás modernizációt, és felszámoljuk az antipolitikus mentalitást illetve az ezeket tápláló hamis mítoszokat.
Ez lenne a politikai modernizáció projektje.