Azért fog elbukni, mert nem érti a világot. Orbán persze nem hülye, de nem is áll érdekében a világ megértése. A 89-es „nagy generáció” egyik legfiatalabb tagjaként Orbán értette meg leghamarabb, hogy a rendszerváltás által teremtett körülmények között nem sokat nyerhet a realitásalapú politikával.  Hamar felfogta, hogy csak akkor lehet sikeres, ha a saját maga által kreált szörnyek ellen küzd, hiszen generációjának tudáskészlete csak a látszatellenségek legyőzésére elegendő. Így került minden „reálpolitika” behozhatatlan versenyhátrányba a fidesz által nyújtott kínálattal szemben, és így arathattak totális győzelmet a „posztkommunistákon”.

2010 nagy kérdése éppen az volt, hogy miként lehet tovább vinni ezt az ellenség kreáló, örökös ellenzéki politikát kormányzati szerepkörben. A mutatvány sikerült. Első lépésben a 68-asok által uralt EU vált az új ellenséggé (miközben a Brüsszelből utalt pénzek nélkül képtelenek lennénk a felszínen maradni), most pedig a globális uralomra törő USA ellen „kell” küzdenünk.

Győzhet-e Orbán ebben a harcban? Végül is igen, hiszen tudjuk, hogy „bármi megtörténhet”. Bármi, tehát az is, hogy a megalázó vereséget világmegváltó győzelemként tálalják a közmédia és a közösségi háló bértrolljai.

A valóság azonban ezen a ponton valóban túlnőhet Orbán „nagystratégiáján”. Egyrészt azt láthatjuk, hogy az USA valódi ellenfélként kezd viselkedni és győzelemre áll, azaz Orbán úgy járhat, mint szegény Thököly. Másrészt itt vannak a tüntetők, akikkel kapcsolatban csak annyit képes mondani, hogy „csak tüntessenek”. Ez pedig azért probléma, mert odavan az általa fennen hirdetett nemzeti egység képzete. Ezt a helyzetet még az olyan titkos fegyverek se menthetik meg, mint a szakmai és polgári pedigréjét már régen elveszítő „politikai gondolkodó”, vagy a baloldal romjain kukorékoló, azaz az ellenzék felépülésében ellenérdekelt örökös politikai bohóc.

Ami igazán érdekes ebben a történetben az az, hogy miképpen juthatott ide a „Nagy Sátán”.

A kulcs valószínűleg a „rendszerváltók” nemzedéki élményében rejlő hamisság, vagyis az a balítélet, hogy ők egy totalitárius rendszert győztek le. Márpedig ez „totális” tévedés, hiszen a modernitás által felébresztett démonok (vagyis az evilági megváltás különféle hitei) nem 1989-ben, hanem 1956-ban és 1968-ban kaptak végzetes sebet. 1956-ban a politikai totalitarianizmus szenvedett vereséget. 1968-ban pedig a gazdasági totalitarianizmus fulladt ki, mivel elveszítette a vonzerejét az a feltételezés, hogy a világháborúkban meghonosított totális gazdasági mozgósítás módszereivel valódi jólétet lehet teremteni.

A totalizáló modernitás kifulladásának következményei jól ismertek. Megszületett a globális kapitalizmus, és ez 1989-re még azokat a területeket is bekebelezte, ahol az államilag irányított gazdaság még azután is eleven gyakorlat maradt, hogy az evilági megváltás tanának, politikai változatai végleg hiteltelenné váltak.

1989 jelentősége tehát az, hogy a politikai és gazdasági uralom ténye ugyan nem tűnt el, de le kellett mondaniuk arról a reményről,  hogy totálisan uralhatják az emberi lelkeket. Ezt a fejleményt talán az a paradox szituáció illusztrálja a legjobban, hogy a politika már csak úgy tehet kísérletet az egykor volt totális uralmának visszaszerzésére (vagy ennek illúziójára), ha a gazdaság totális uralmával riogatja a híveit (lásd: globalizációellenesség) és vica versa (lásd: terrorizmus, fanatizmus, fasizmus, totalitarianizmus). Ez 1989 jelentősége.

Miután 56-ban a politikai messianizmus elveszítette a lelkekért folytatott harcot, 89-ben a hatalma is odalett. Ezt követően egy olyan „konzervatív” paradigma vált uralkodóvá, amely csak azért alakulhatott ki, mert 68-ban a totális gazdaságszervezés gyümölcse, a jóléti állam is elveszített vonzerejét. Csak a 68-at követő kiábrándulás miatt lehetet sikeres a gazdaságszervezés totalizáló módszereit lebontó „neokonzervatív” paradigma. Így született meg a globalizáció, mint a „totalitás” legújabb manifesztációja. A globalizáció azonban nem új totalitás, hanem csak a totalitás szimulákruma, azaz olyan látszat, olyan tükörkép, aminek már nincs jelen az eredetije, jelölt nélküli jelölő. (A „háttérhatalom” tehát nem más, mint a „szegény ember” szimulákruma.)

1989-ben egy önmagát túlélt „látszat-totalitást”, egy dinamikusnak tűnő „látszat-totalitás” váltotta fel. A globalizáció és a neokonzervativizmus azonban nem győztes ideológia, mert a sikere nem több, mint hogy 68 és 89 után képes volt betölteni a kialakuló vákuum helyzetet. 89 legfontosabb hozadéka ezért az, hogy elhomályosítja az 56 és 68 közötti kapcsolatot. Pedig a politikai és gazdasági megváltás reményének szertefoszlása elválaszthatatlan egymástól. Ez a tény „felejtődött el” 89-ben, és ennek a felejtésnek a részes Orbán is.

A 89-es felejtés következtében 89 győztesei olyan ellenséget kerestek maguknak, amit 89-ben már legyőztek. 89 generálta az a versenyfutást, amely egy új, totális ellenség megtalálásáért folyt. A győztes Orbán lett, mert bevetette azt a vezércselt, hogy magát 89-et (az akkor uralomra jutó globalizációt) tette a totalizáló és totalizálható veszélyforrásá. Ehhez az kellett, hogy 89-et a globalizációval azonosíthassa. Ebben kétségkívül segítségére volt az a divatos életérzés, amely éppen 89-et értelmezte a globalizáció totális uralmának születési dátumaként. Ez ellen az „új veszélyforrás” ellen küzdött és küzd Orbán, abban a hitben, hogy a globalizáció ugyanolyan totalitás, mint a 89-ben már legyőzött kommunizmus és ezért ugyanolyan eszközökkel kell küzdeni ellene. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy a totális (mert messianisztikus) kommunizmust nem 89-ben, hanem 56-ban győzték le. 89-ben már csak egy „zombi” gyakorolta hatalmat kellett „elsöpörni”.

Persze Orbánnak valahol igaza volt abban, hogy a rendszerváltó stratégiáját vitte tovább a globalizáció elleni harcban. Ennek oka pedig nem csak a személyes folytonosság. Nem csak arról van szó, hogy sok esetben azok lettek a globalizáció komprádorai, akik 89-ben még a „másik oldalon” álltak. (Lásd a „reform-kommunizmus” és a belső ellenzék mítoszát.) Jól érzékelte, hogy a globalizáció is csak egy „zombi”, hiszen csak az hisz benne – mint kvázi megváltóban – aki hisz a totális politikai hatalom újjászületésének rémében is.

Most ez a rémkép vált semmivé. Most vált világossá, hogy ha egy politikai vezető (jelen esetben Orbán) egy szimulákrum (jelen esetben a globalizáció és 68 szelleme) ellen harcolva kísérletet tesz a totális politikai hatalom kiépítésére, akkor kudarcot fog vallani. Orbán abban tévedett, hogy a totalitást tagadó 68-at totalitásként értelmezte. Ezzel a szellemi „bravúrral” pedig csak annyit ért el, hogy egy látszat-totalitás ellen harcolva egy alternatív látszat-totalitást épített, amely csak addig képes volt elhitetni, hogy valóságos, amíg képes volt félelmet kelteni. A totális politikai hatalom és messianizmus újraépülésétől rettegők ugyanis kénytelenek voltak maguk is messianiszikus tartalomhoz folyamodni, amit a félelemkeltő hatalom ellenségében, vagyis a globalizmusban fedeztek fel. Ezzel pedig nem tettek mást, mint hogy a hatalom kiépítőjének céljait szolgálták.

Erre jöttek rá az „új generáció” tagjai, akiknek – személyes tapasztalat hiányában – a  89 már nem jelent semmit, és ezért a 89-esek tévedéseiben se osztoznak. Ez a generáció már nem hisz a totális hatalomban így nem is fél attól, tehát messiásra sincs szüksége.