Először is azt kell tisztázni, hogy fogalom szótári értelmezése félrevezető, mivel a technokraták uralma nem korlátozható azokra az esetekre, amikor a gazdasági és/vagy műszaki szakemberek kezébe kerül a kormányzati hatalom. Technokrata lehet bármelyik kormányzat és bármelyik kormányzati hatalomra törő párt, amely a célracionalitás és ezen belül is hatékonyság elvének rendel alá minden társadalompolitikai elképzelést. Ezen elvek szerint egy politikai elképzelés csak tekinthető racionálisnak, ha az adott ország gazdasági versenyképességének a növelését tekinti a legfontosabb céljának.

Ebből következően az olyan politikai irányzatok, amelyek vitatják a hatékonyság elvének mindenhatóságát, és ezért más célokat tekintenek elsődlegesnek (például a társadalmi igazságosságot, vagy a értékesnek gondolt életformák védelmét), azok egy technokrata szerint irracionálisak, közkeletűbb megfogalmazásban demagógok és populisták.

Az ekképpen értelmezett technokrata szemlélet manapság igen elterjedt, jobb és baloldali verziói egyaránt vannak. Az is jellemző kortünet, hogy a jobb és baloldali radikalizmusokat sokan éppen a tágabban értett technokrata szemlélet hiányára vezetik vissza.

A hatékonyságelvű politikai krédó jelenkori virágzásának egyik legfontosabb oka, hogy a modernitás által generált ideológiai versenyben (szemben az evilági megváltás tanát hirdető jobb és baloldali nézetrendszerekkel) egyedül a liberalizmus maradt talpon. A liberalizmus sokáig meghatározó irányzata pedig a haszonelvűség volt.

A másik ok pedig az, hogy immár nem csak a gazdaság és a tudomány vonatkozásában érvényesülhet a hatékonyság elve, hanem a klasszikus politikai tevékenységek területén is. Ennek a változásnak a forrása az a vágy volt, hogy a modernitás nagy ideológiai projektjeinek irracionális pusztításai után a politikai cselekvést is helyezzék racionális és tudományos alapokra. Ez az igény és a gazdaságszervezés tudományos módszereinek fejlődése vezetett azoknak a politikatudományi irányzatoknak a kialakulásához, amelyek tervezhető és szabályozható kommunikációs folyamatként értelmezték a politikai életet.

Mivel az ideológiák irracionális korszakából kilépő emberiség jótevőinek végső célja az volt, hogy optimalizálják a gazdasági és társadalmi rendszerek teljesítményét ezért olyan kommunikációs eszközökre volt szükségük, amelyekkel csökkenthető a politikai alrendszerekből érkező „ideológiai zaj”. Ezeket az eszközöket a politikatudomány szolgáltatta. A rendszer egészének céljai felől tájékozatlan és ezért (a rendszer híveinek szemében) irracionálisan gondolkodó tömegek persze hajlamosak a puszta manipuláció eszközeként tekinteni a rendszer által alkalmazott egyre kifinomultabb kommunikációs technikákra.

Mindeközben maga a rendszer is ideologikussá vált. Energiáinak jelentős része irányult, és irányul jelenleg is, annak bizonyítására, hogy a rendszer céljaival elégedetlenkedőket a puszta irracionalitás vezeti. Erre a indokra elvileg csak azért van szükség, mert egyértelműnek tűnik, hogy nem engedhetünk az irracionalitás, a puszta regresszió erőinek. Ezek ellen, ha nincs más út, akár erőszakos eszközök is bevethetőek. Így lesz a racionalitás-irracionalitás közötti határvonal klinikai fogalmából politikai ügy, melynek végső tétje, hogy az uralkodó osztály pozíció megkérdőjelezhetetlenek maradnak-e vagy sem.

Az önmagán kívül minden mást érvénytelennek minősítő technokrata szemlélet tehát hatalmi logikává alakul, azaz a saját elvei szerint is irracionálissá válik. Ennek belátására elég elképzelni egy olyan tudományos közösséget, ahol nem az újszerű megoldások és elméletek sokszor már öncélúnak tetsző keresése a legfőbb cél, hanem a már elért eredmények és az ezekhez kapcsolódó pozíciók bebetonozása. Egy ilyen tudomány nem lehetne a fejlődés motorja, vagyis nem teljesítené a legfőbb hivatását, és ezért dogmatikussá - irracionálissá válna.

A kizárólagosságra törő és ezért ideologikus technokrata szemlélet a legkülönfélébb alakváltozatokban támadhat fel. Ennek egyik példája a mi vad-keletei, unortodox technokráciánk. Ennek eredete nem más, mint a fejlett országokban uralkodóvá lett és nálunk is meghonosítani kívánt civilizációs minta elleni lázadás. A lázadás kiváltója pedig az volt, hogy a fejlett világhoz 89 után csatlakozó és adatptációs gondokkal küszködő országokban sokan felismerték a liberalizmus kizárólagosságát hirdető tanok ellentmondásosságát.

Ahogy aztán a lázadásokkal sokszor előfordul már a történelemben, a meghaladni kívánt ellentmondástól a mi rebellisek se mentesíthették magukat. A magyarországi unortodoxia úgy akarta meghaladni az ortodox liberalizmus ellentmondását, hogy a hatékonyságelvű politikai szemléletet, és annak kommunikációs eszközeit, kiemelte az eredeti kontextusából. Ezért hirdették azt a jobboldal ideológusai közül többen is, hogy a hatalom célja nem lehet más, mint önmaga. Ha a politika rendszer önmaga és nem a gazdasági rendszer hatékonyságának fokozását célozza, akkor a gazdasági-társadalmi rendszer is uralható a liberális paradigma pedig meghaladható lehet.

Csakhogy az unortodox rendszer se más, mint a technokrata szemlélet egyik variánsa. A különbség csak annyi, hogy most nem a gazdasági és társadalmi fejlődést szolgáló értéksemleges módszerek alkalmazói viselkednek a racionalitás kizárólagos képviselőiként, hanem a hatalom technológusai.

Ebből következik, hogy a mi rendszerünk is ugyanazért lesz irracionális, mint amiért egy idő után minden technokrata rendszer ésszerűtlenül kezd viselkedni. Mivel kizárólagosságra tör, felszámolja a jelen változatosságát, és ezzel a jövőt is tönkreteszi.