Miután a rendszer egyik hű katonája „coming-outolt” kialakult egy kisebbfajta botrány. Ez persze megint csak műbalhé, hiszen azok, akik épp most a jobboldal őszödi beszédét vizionálják, továbbra se veszik észre, hogy reakcióik tökéletesen megfelelnek a rendszer céljainak. A katona tehát jól harcolt.

A hatalmi rendszer legfontosabb célja ugyanis még mindig az, hogy a saját válságjelenségeit a rendszer fennmaradását tápláló energiává transzformálja. Ezt a célt szolgálja a mesterségesen generált „őszöd várás” is. Őszöd lényege ugyanis éppen az, hogy nem várni kell, hanem csinálni.

A rendszer kiagyalói pontosan tudják, hogy csak addig érezhetik magukat biztonságban, amíg ellenfeleik mást se csinálnak, mint hogy a rendszer bukásának jeleire várnak. Ezt a várakozó magatartást generálják az olyan „eszmefuttatások” is melyek úgy tálalják a politikai gyakorlat legegyszerűbb igazságait is, hogy az csak elutasítást válthasson ki. A politikai igazság rendszerkonform tálalását nevezik machiavellizmusnak.

Márpedig a rendszer nem akarja, hogy ellenfelei bármit is tanuljanak tőle. Aki ugyanis tanul az egy idő után asszimilálja az új ismereteket, vagyis átalakul, alkalmazkodik, fejődik. Ezért van szükség egy olyan politikai színház fenntartására, amiből semmit se lehet tanulni.

A jelenlegi uralkodók által gyakorolt machiavellizmus lényege, hogy a politikai hatalomért harcolni kell, és a harc eszköze a valóság(érzékelés) átalakítása. Minél könnyebb félreérteni és a rendszer katonáinak megbélyegzésére használni ezt az alapigazságot, annál nehezebb megérteni azt benne rejlő morális üzenetet, ami mindenkihez szól. Miért kell harcolni a hatalomért és ehhez miért kell átalakítani a valóságot? Többek között azért, hogy ne kerülhessünk a jelenlegihez hasonló helyzetbe.

A jelenlegi helyzet visszásságának egyik fő oka ugyanis nem más, mint hogy a hatalomra aspiráló oldalak egyike valójában nem küzd meg a hatalomért, és ezért nem hajlandó, de nem is képes a valóság átalakítására. A harmadik magyar köztársaság egyik legtragikusabb fejleménye éppen az volt, hogy abban csak egyetlen harci gépezet alakult ki, ez pedig a jobboldalé. Persze más hatalmi organizmusok is léteztek és léteznek, de ezek harckészsége igencsak korlátozott.

Mindez annak köszönhető, hogy a harmadik köztársaság hatalommal rendelkező szervezetei jórészt a kommunista korszak ellenkultúrájából nőttek ki. A „régi rend” összeomlása aztán kitermelte azt az illúziót, hogy a rendszer ellenzői harcolták ki a „váltást”. Küzdeni persze valóban küzdöttek érte, és ez igencsak dicséretes, de ez nem volt igazi politikai küzdelem, a rendszer leváltásában nem lehetett szerezni tényleges politikai tapasztalatokat.

Ebből következett az is, hogy a választásokon győztes elitcsoportok a legtöbb esetben csak elődjeik hibáinak köszönhették a hatalmukat. 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban a valóság éppen úgy alakult, hogy a baloldalé lehetett a hatalom. Ezzel szemben 1998-ban, 2010-ben és 2012-ben úgy alakították a valóságot, hogy ne a baloldalé legyen a hatalom.

A rendszer hívei szerint a machiavellista alapvetésből, vagyis a hatalomért folytatott harc erkölcsi kötelességéből az következik, hogy csak az uralkodhat, aki képes megszerezni a hatalmat. A baloldal elutasítja ezt az erkölcsi elvet. Ez elvileg szép dolog, de egy olyan megfontolás is motiválhatja, hogy szerintük az is jogosult az uralkodásra, aki nem képes megszerezni a hatalmat.  Sokan éppen azt tekintik az uralom erkölcsi alapjának, ha valaki csak felemás módon tud harcolni a hatalomért. Vannak, akik éppen abban látják a demokrácia, vagyis a népi felhatalmazás lényegét, hogy a nép önállóan, mindenféle külső manipulációtól függetlenül dönt. A hatalmat eszerint nem kiharcolni kell, hanem kiérdemelni.

Korrekt értelmezés, de felveti a kérdést, hogy kik azok, akik kiérdemelhetik a nép bizalmát. A fentebbi értelemben vett demokratákat jórészt az a meggyőződés vezeti, hogy azok, akik felépítették a régi rend ellenkultúráját és ez a teljesítmény a régi rend hatalmának jogos örököseivé teszi őket.* Jórészt ez az örökös szemlélet az, ami megakadályozza, hogy a baloldal alkalmazkodjon a jelenlegi helyzethez, vagyis harci gépezetté alakuljon.

A jelenlegi rendszer felszámolásához arra lenne szükség, hogy a rendszerellenes szervezetek „újrahuzalozzák” önmagukat, de ez teljesen ellentétes az örökölt pozíciók birtokosainak érdekével. Ez az oka, hogy az „antipolitikus” hálózaton belül csak pozícióharcok vannak, a paradigmaváltók pedig kénytelenek megelégedni az ellenzék ellenzékének helyzetével. Pedig az aktuálisan uralkodó harci gépezet is csak úgy jöhetett létre, hogy létrehozói szembefordultak eredeti közegükkel és elindították a mindmáig egyoldalú politikai harcukat.

A helyzet paradoxona tehát az, hogy éppen a rendszer ellenfelei teszik kizárólagossá a rendszer igazságát. Mivel nem hajlandóak elfogadni azt, újraértelmezni se tudják így hozzájárulnak, hogy változatlan formában érvényesüljön.