Politikai mesetár

Politikai mesetár

Szabadság és demokrácia az állam semlegessége nélkül

2015. április 10. - raczsandor

Konzervatív körökben a liberalizmust az értékrelativizmussal szokás azonosítani, amiből egyenesen következik a modern társadalmakat meghatározó dekadencia. A konzervativizmus igényesebb képviselői arra is felhívják a figyelmet, hogy az értékrelativizmus állapota a liberális demokráciák számára se kedvező. Ha minden megengedett, akkor egy liberális demokratának azokat az elképzeléseket is tolerálnia kell, amelyek a szabadság lerombolására törnek. A demokrácia liberális értelmezése eszerint nem tesz mást, mint hogy előkészíti saját felszámolását.

Ha demokráciában szeretnénk élni, akkor valahogy kezelni kell az értékrelativizmus problémáját. Erre három módszerünk is van: a haszonelvű, a kötelességelvű és az erényelvű.

A haszonelvű megoldás azon a feltevésen alapul, hogy a különböző értékeket követő egyének egy valamiben biztosan egyetértenek. Abban, hogy mindenki több örömöt szeretne átélni az életében és erre akkor van nagyobb esélye, ha az anyagi eszközök lehető legszélesebb köre áll rendelkezésére. Az egyének ezért – ha hagyják őket racionálisan dönteni – olyan együttműködési formákat fognak választani, amelyek több egyén boldogulását segítik elő, mint más rendszerek. Ilyen kooperációs keret a demokrácia és a szabad piac. Mivel a demokráciában a többség szava dönt, ezért mindig az a politikai irányzat fog érvényesülni, amely több ember egyéni céljainak felel meg. A piac esetében ugyanez a helyzet, csak itt a „népszavazás” mindennapi esemény. Azok a vállalatok fejlődnek, amelyek növelik a társadalom egészében mérhető boldogságszintet.

A haszonelvű megoldásnak ugyanakkor van egy komoly fogyatékossága. Az, hogy nem állít semmiféle korlátot a többségi elv érvényesülése elé, és ezzel lehetőséget teremt a többség zsarnokságára. Ha például egy kisebbség szabadságának korlátozása elnyeri a többség tetszését, akkor a haszonelvű érvelésre támaszkodva ez ellen nem lehet tiltakozni, hiszen a kisebbség szenvedését jócskán ellensúlyozza a többség boldogságának növekedése.

A haszonelvűség kritikájából nőtt ki a kötelességelvű módszer. Ennek alaptétele, hogy az állam minden polgára számára biztosítani kell bizonyos a jogokat, és ezek még akkor se érvényteleníthetőek, ha az egyébként növelné a többségi társadalom megelégedettségét. A kötelességelvű elképzelés arra a feltevésre támaszkodik, hogy a különböző és egymással konfliktusban álló boldogságprogramokat érvényesítő polgárok egy dologban biztosan egyet értenek. Abban, hogy mindenkinek fontos a saját méltósága és azok a javak, amelyek nélkül az egyéni élettervek egyike se realizálódhat. Ezek a javak pedig nem mások, mint az alapvető emberi jogok.

Az emberi jogok nyelvezetét használó kötelességelvű érvelés több szempontból is előnyös. Ha az államhatalom az alapvető emberi jogok biztosítására szorítkozik, akkor nem csak a haszonelvűségből származó problémákat kerülhetjük el, hanem azokat is, amelyek kezelésére sokáig csak a haszonelvűség adott életképes és a demokráciával összeegyeztethető megoldást. Ennek oka, hogy az egyéni jogok meghatározása függetleníthető az egyének által érvényesített konkrét, de szubjektív érvényességű élettervektől. A jog központú, kötelességelvű politika ezért úgy ad egységes keretet az értékrelativizmus állapotában élő társadalomnak, hogy közben nem részesíti igazságtalan előnyben a lehetséges életformák egyikét se.

Sejthető, hogy a kötelességelvű paradigma alkalmazása is komoly problémákba ütközhet. Ha egy olyan társadalom kezdi használni a jogok nyelvezetét, amely az értékpluralizmus állapotában él, akkor könnyen oda juthatunk, hogy a különböző értéket szerint élő közösségek különböző jelentést tulajdonítanak az alapjogoknak, illetve különböző jogokat tekintenek alapvetőnek. Így például előfordulhat, hogy a társadalom anyagilag kiszolgáltatottabb csoportjai az alapjogok közzé sorolják majd a szociális jogokat is. A velük szembeálló tehetősebb rétegek viszont úgy értelmeznék az alapjogokat, hogy az csak a tulajdonhoz való jogot foglalja magába.

A fentebbiekhez hasonló problémák miatt kerülhetett előtérbe az értékrelativizmus jelenségére reagáló harmadik stratégia: a politikai gondolkodás erényelvű verziója. Ennek lényege, hogy eltávolodik az alapvető jogok nyelvezetétől és az igazságosság olyan szemléletéhez kíván közelíteni, amely a személyes erényektől tenné függővé az egyén jogosultságait. (Ha jól értelmezem, akkor a Polgári Konzervatív Párt értékteremtésre koncentráló politikai programja is ezt a szemléletmódot érvényesíti.) Ha nincsenek eredendő jogaink, akkor az annyit jelent, hogy meg kell vizsgálni, hogy ki milyen módon jutott abba az állapotba, amely meghatározza az alapjogokhoz való viszonyulását. Ha valaki csak azért követeli a szociális jogok alapjogként kezelését, mert szorgalom és tehetség hiányában alkalmatlan a produktív életre, akkor az ő követelése megalapozatlan. De ugyanez érvényes a vagyontalanokkal szembenálló osztályokra is. A társadalom szorgalmas és invenciózus polgárainak elegendő indokuk lehet arra, hogy erőfeszítéseik gyümölcsét korlátozás nélkül élvezzék. Ugyanezen logika szerint viszont nem örökíthetik át szabadon az egyéni érdemeiknek köszönhető pozíciójukat az utódaikra, hiszen az öröklés folyamata már nem az egyéni érdem függvénye.

Mivel az igazságosság erényelvű koncepciójának működtetése szinte személyre szabott eljárásokat igényel, ezért első megközelítésre igencsak nehézkesnek tűnhet a működtetése. Valószínű, hogy csak olyan kisebb közösségekben lehetne realizálni, melynek tagjai szoros személyes kapcsolatot ápolnak egymással. Ez pedig a közjogi rendszer radikális átalakítását igényelné, például az ország poliszokra bontását.

Az erényelvű értelmezésnek ugyanakkor van egy olyan rétege, amely visszavezet a kötelességelvű megoldáshoz, árnyalva és gazdagítva azt, és így szükségtelenné teszi a közjogi rendszer kockázatos felforgatását.

Az egyéni erényeket vizsgálva két dologra is felfigyelhetünk: arra, hogy a különböző kiválóságok hierarchiába rendeződnek, illetve arra, hogy azok lesznek az egyén „magasabb rendű” erényei, amelyek lehetővé teszik egy politikai közösség fenntartását. A modern társadalmak esetében nem mások lesznek ezek a közösségi erények, mint jogszerűség érvényesüléséhez szükséges személyes tulajdonságok. Ezek a tulajdonságok fogják megakadályozni például a progresszív adóról, vagy az alapjövedelemről vitatkozókat abban, hogy a vita során kizárólag a saját ízlésüknek megfelelően értelmezzék hivatkozási pontként választott alapjogokat.

Ehhez persze azt is ki kellene mondani, hogy a liberális demokráciák intézményrendszere korántse semleges, vagyis bizonyos életformákat támogatnak másokat pedig nehezítenek.

Ezen az alapon juthatnánk el ahhoz a felismeréshez, hogy a szolidaritás állami kikényszerítését elvető erkölcsi érv olyan korból ered, amikor még a gazdag és a szegény egyazon közösség tagjaként élte életét. A szolidaritást ezek a közösségek is "kikényszerítették", csak épp nem bürokratikus eszközöket használtak, hanem informálisan motiválták a tehetőseket. Egy gazdag, akiből hiányzott a nagylelkűség erénye sohase válhatott a közösség megbecsült tagjává. Mára viszont eltűntek ezek az együttélési formák, a tehetősek igyekeznek kivonulni a közösségekből, és ezért semmi se motiválja őket az önkéntes szolidaritásra.

Ezek után mi mást tehet a modern állam – ha valódi politikai közösségként akar fennmaradni – mint hogy megbünteti azokat, akik kivonulnak a közösségből?

A bejegyzés trackback címe:

https://raczsandor.blog.hu/api/trackback/id/tr757356664

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lexa56 2015.04.13. 08:10:23

Tetszett. Köszönöm.

explanatus 2015.05.01. 21:20:37

„Egy gazdag, akiből hiányzott a nagylelkűség erénye sohase válhatott a közösség megbecsült tagjává. Mára viszont eltűntek ezek az együttélési formák, a tehetősek igyekeznek kivonulni a közösségekből, és ezért semmi se motiválja őket az önkéntes szolidaritásra.”

Jó olyat olvasni, amit értek, és egybeesik tapasztalataimmal is. A gazdagokat nálunk két csoportra kell osztani. Az egyik a saját tehetsége okán gazdaggá vált, a másik az elvtelenül vagy érdekből valahova tartozás miatt gazdagodtakra. Ez az utóbbi csoport látványosan igyekszik kivonulni a közösségekből, sőt a közösségek (újra)formálódását is gátolni igyekszik, mert érzi az első csoport és a „társadalom anyagilag kiszolgáltatottabb csoportjai” felől irányukba megnyilvánuló megvetést.

„politikai gondolkodás erényelvű verziója” valóban csak a hivatkozott pártban lelhető fel. Ezért lenne fontos említett párt értékrendjét mindenki számára elérhetővé tenni. Amíg a média a nem megbecsültek ellenőrzése alatt áll, addig a posztban megfogalmazott gondolatok sajnos szintén áldozatául esnek ennek a létszámában kicsi, (de károkozásban nagy) csoportnak.
süti beállítások módosítása