Akit kicsit is érdekelnek a „magyar nemzet sorskérdései”, annak a címben jelzett probléma is ismerős lehet. Még az a kijelentés is megkockáztatható, hogy akinek van valamilyen véleménye a politikai kérdésekről az a „sorskérdésekről” is gondolkodott már. (Ha máshogy nem, hát akkor úgy, hogy a politikával kapcsolatos elutasító véleményét a nemzeti sorsra hivatkozva igazolja: „az ilyen fél-ázsiai népeknek mint mi nem való a demokrácia, az nálunk csak korrupciót eredményez”.) A sorskérdések és az aktuálpolitika iránti fokozott érzékenység összefonódásának „legszebb” példái a sorsrontók azonosítására irányuló kísérletek. A szembenálló oldalak egyike azzal vádolja riválisait, hogy az „ejropaiskodásuk” csak álcázza az „idegenszívűséget” és az ebből következő ösztönös-genetikus nemzetrontó tevékenységüket. A másik oldal ezzel szemben azt feltételezi, hogy a „nemzetieskedés” jelszava csak egy hataloméhes, de önző, korrupt és tehetségtelen kisebbség illetve a buta és barbár tömeg cinikus szövetségét hivatott leplezni.

Az ellenségeskedők ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a magyar nép múltja dicsőséges, a jelene viszont szánalmas. Még azon a vélekedésen is osztoznak, hogy a hanyatlásért a „sorsrontók” jól azonosítható csoportjai tehetők felelőssé. Ezek azok az előfeltevések, amelyek nélkül vita se lehetne a politikai riválisok között. A vita ugyanis „csak” arról szól, hogy kik a nemzeti sors megrontói.

A vita hevében persze elmulasztunk feltenni egy végtelenül egyszerű és kézenfekvő kérdést: Honnan ered a politikai önazonosságunkat meghatározó fogalmi keret? Miért aktuális már vagy kétszáz éve a (sorsrontóktól mentes) dicső múlt és a (sorsrontók által uralt) kisszerű jelen szembeállítása?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy azért mert még mindig a politikai közösség létrehozása, illetve átalakulása (vagyis az önazonosságunk újraformálása, megszerzése) a politikai tevékenység tétje. Ez a válasz abból a feltevésből indul ki, hogy minden politikai közösség egy eredendően uralmi célokat szolgáló politikai keretből jött létre. A saját irányításukra képes politikai közösségek a királyi hatalommal, az arisztokratikus köztársaságokkal, a gyarmati adminisztrációval, esetleg a rasszista társadalmi renddel folytatott küzdelmeik eredményeként váltak autonómmá. Ezeknek az autonóm közösségeknek adnak keretet a modern, alkotmányos tömegdemokráciák.

Az autonómia kiterjesztéséért küzdő társadalmak egy része sikeresen kezelte az átalakulásból eredő problémákat, a többségük viszont képtelen volt ezek civilizált kezelésére. Az ilyen társadalmak polgárai túl magasnak érzik a mindenkire érvényes szabadság árát és ezért megpróbálnak visszatérni az uralomra alapozott társadalmi integráció modelljéhez. Ez a kísérlet – hosszú távon – a különféle indokokkal „igazolt” polgárháborúk állandósulásához vezet. Mi elvileg a győztesek közzé tartozunk, hiszen nem kell szenvedünk egy valódi polgárháborús szituációtól. A szubjektív tudat szintjén mégis a vesztesek közzé soroljuk magunkat. Mi lehet ennek az oka?

Ha úgy gondoljuk, hogy valóban kudarcba fulladt a nemzeti átalakulás, akkor azt is természetesnek kell tekintenünk, hogy identitásválság gyötör minket, és ezért „nem találjuk a helyünket a világban”. A múltunkkal kapcsolatos aktuális tudásunk jelentős része (ami ugyancsak hozzátartozik az identitásunkhoz) egyértelműen igazolja ezt a negatív önképet.

Az identitásválság megoldásának első lépése ezért a múltunkat érintő, identitásformáló tudásunkat felülvizsgálata. A vizsgálat meglepő eredményeket hozhat. Többek között felfigyelhetünk annak a meggyőződésnek a konstans jelenlétére is, amely szerint egy uralmi formáció csak akkor alakulhat át önmagát kormányzó politikai közösséggé (vagyis nemzetté), ha az adott uralmi formáció lakossága előbb kulturálisan homogén lakossággá válik.

Ez a meggyőződésünk olyan szintű evidencia, hogy a megkérdőjelezése rögtön felkelti az eretnekség vádját. Pedig elég lenne csak egy kicsit is távolabbról szemlélni a jelenlegi állapotainkat. Az aktuális (és lassan már száz éve aktuális) helyzet ugyanis az, hogy kulturálisan homogén nemzet vagyunk, mégse leljük önmagunkat és így önmagunk irányítására se érezzük magunkat képesnek.

Mindebből evidensen következtethetnénk arra, hogy a kulturális homogenitás és az önkormányzat képessége között nincs semmiféle szükségszerű kapcsolat. (Nyilván vannak olyan politikai közösségek, amelyek kulturálisan homogének és képesek önmaguk irányítására. De látni kellene azt is, hogy ezek esetében a kulturális homogenitás nem az előfeltétele, hanem az eredménye az önkormányzás képességének.)

A következő – eretnek – következtetés pedig az lehetne, hogy nem a kulturális homogenitás és az önkormányzat képessége között van szükségszerű kapcsolat, hanem a kulturális homogenitás hajszolása és az önkormányzás képességének hiánya között áll fenn ok-okozati összefüggés.

Mindezen feltevések alapján úgy is tekinthetünk a közösségi gondolkodásunk jelenleg is érvényes formáira, mint amelyek, a kulturális homogenitás programjának kudarcára (Trianon) adott válaszokból erednek. Az antiliberális nemzetkoncepció a „rosszul” asszimiláltak jogainak megnyirbálásával és a „törzsökös magyarok” pozícióba hozásával reagál az asszimiláció „kudarcára”. Ezt a programot opponálják a „nemzetellenes” modernizálók, akik csak a kereteket és az eszközöket változtatják meg, de ugyanúgy a kulturális homogenitást tekintik céljuknak, mint a riválisaik.

Ha egy kicsit is távolabbról szemléljük a „magyar lét” fentebb vázolt „tragikus” megosztottságát, akkor nem látunk mást, mint egy szimpla „ismétléskényszert”. Újra és újra nekifutunk az egyneműsítés „feladatának”, mert továbbra is hiszünk abban a hamis tételben, hogy csak így találhatjuk meg a saját utunkat. Igaz, hogy már nincsenek nemzetiségeink, de még most is csak a „kultúrharc” jegyében gondoljuk el a nemzet megteremtését. Az se zavar minket, hogy nincsenek nemzet vagy modernitásellenes csoportjaink. Mi sem egyszerűbb annál, hogy ilyeneket kreáljunk magunknak. Mivel szent meggyőződésünk, hogy annyira értünk az „idegen szív” megnyeréséhez, muszáj megalkotni az „idegen szívűek” kategóriáját. (Ennek érdekében pedig még attól az öncsalástól se riadunk vissza, hogy éppen azokat kezeljük „idegenszívűként”, akik szinte egyedüliként asszimilálódtak a magyar nemzetbe akkor, amikor a beolvasztás tudatos politikai cél volt.) A lényeg az, hogy mindig legyen valaki, akit át kell téríteni, mert eltér az általunk üdvözítőnek vélt „egyetlen igaz út” követésétől. 

Az ellenségkép gyártásának jól ismert technikái tehát nem csak a „bűnbakképzés” igényének tudatos kielégítését szolgálják. Sokkal fontosabb tényező annak a hamis önképnek a tudattalan fenntartása, amely nem sok mindenre jó, de a teremtő energiákat mindig képes kisiklatni. Az igazi tragédia pedig az, hogy erről az állapotról végső soron nem tehet senki (vagyis nincs egy igazi bűnbak). Egyszerűen csak megörököltük azokat a hamis konstrukciókat, amelyektől képtelenek vagyunk szabadulni.

Ennek része az a sajátos elitizmus is, amely önmaga – vélelmezett – tudatosságát állítja szembe a tudatlan tömegekkel és átkozza a sorsát, hogy  „a magyar nép nem rendelkezik kellő történelmi önismerettel”, vagyis nem ismeri fel az általa azonosított ellenségeket. A valóság persze az, hogy a történelmi tudat hivatásos ápolói se mentesek a közösségi létet meghatározó hamis konstrukcióktól.

Mindezek átgondolása után csak egyetlen végtelenül egyszerű kérdést kell megválaszolnunk: Miképpen lehet politikát csinálni, ha a cél nem az „ellenfelek” asszimilálása?