Politikai mesetár

Jobboldali érv a melegházasságért

2015. július 09. - raczsandor

Lehetséges? Persze, ráadásul elég kiindulni a melegházasság elleni jobboldali érvelés egyik tipikus példájából. Eszerint a homoszexuális párkapcsolat a deviancia egyértelmű jele, ezért maximum egy szubkultúra részeként tolerálható, de nem tehető társadalmilag elfogadott és kívánatos normává. A melegek házasodási jogának megadása – alkotmányos jogegyenlőség ide, alkotmányos jogegyenlőség oda – viszont pontosan ezzel a következménnyel járna. Kívánatossá tenné azt, amit csak tűrni lehet, és ezzel tönkretenné a többségi társadalom „normális” értékrendjét. „A négy fal között azt csinálnak, amit akarnak, de ne reklámozzák.” Kissé cizelláltabban megfogalmazva ez a gondolatmenet úgy rekonstruálható, hogy a homoszexuális párkapcsolat olyan deviancia, amit tolerálni ugyan lehet, de nem emelhető olyan rangra, mint a heteroszexuális házasság. Ha mégis így teszünk, azzal megcsúfoljuk a házasság szent intézményét, és végső soron leromboljuk annak tekintélyét.

A melegházasság elleni érvelés kulcsfogalma tehát a házasság, mint intézmény tekintélye. Ezen a ponton érdemes feltenni azt a kérdést, hogy miből is ered ez a tekintély. A választ sok esetben a jobboldali érvelők se tudják egészen pontosan megfogalmazni. Ez persze nem meglepő, hiszen sokféle értelmezés lehetséges. Az egyik szerint például a házasság intézménye szükséges a közösség reprodukciójához és erre csak a heteroszexuális házasságok képesek. Ez az elképzelés több szempontból is vitatható. Hogy mást ne mondjak nem nagyon hallottam még olyan házassági fogadalmat, amely úgy hangzott volna, hogy „teljesítem a közösség reprodukciójához szükséges kötelességeimet”.

Ha jobban belegondolunk a házasság „reprodukciós értelmezése” egy viszonylag új keletű megközelítés lehet, hiszen a történelem legtöbb korszakában nem a születések számának csökkenése volt a társadalmi probléma, hanem éppen ellenkezőleg: a túlnépesedés.

De akkor mi lehet a házasság tekintélyének tradicionális forrása? Erre a kérdésre akkor kaphatunk választ, ha kicsit jobban elmélyedünk a tradicionális etikai gondolkodásban. Ennek lényege – persze végletesen leegyszerűsítve – az volt, hogy az egyénnek egész életében a benne rejlő erények kibontakoztatására kellett törekednie. Az volt a jó ember, aki élete végére érve elmondhatta magáról, hogy azzá vált, akivé képességeiből eredően válnia kellett. Ehhez a fejlődéshez természetesen társakra volt szüksége, mert a legtöbb erény csak a többi emberrel kialakított együttműködés keretei között fejlődhetett ki. Az erények kiművelését elősegítő együttműködési formák leginkább elterjedt és legtovább fennmaradó esete pedig a házasság volt.

A házastársak célja a háztartás feltételeinek a megteremtésére irányult, beleértve ebbe a gyerekek felnevelését és annak az anyagi háttérnek a megalapozását, amely a felnőtté vált utódokat is képessé tette a házasodásra. Ahhoz, hogy ezek a célok megvalósuljanak szükség volt a házasodó felek önként vállalt szexuális önkorlátozására, vagyis a házassági hűség megtartására. Ez nyilvánvalóan sok egyéni és társas erőfeszítést igényelt, de éppen ezek az erőfeszítések fejlesztették a házaspárok erényeit.

Ezek után nézzük meg, hogy milyen következményekkel járna a házasság tekintélyének tradicionalista értelmezésére az, ha engedélyeznék a melegek házasságát. Tételezzük fel a legrosszabbat. Azt, hogy aki meleg az valóban deviáns, szexualitása nem „normális” és ezért melegek házassága se vezethet normális eredményre. Tradicionális megközelítésben ez annyit jelentene, hogy egy homoszexuális ember „eltévelyedett”, bűnben él és ezért képtelen az erényei kiművelésére. Erre csak akkor nyílna lehetősége, ha elfojtaná a természetellenes vágyait. Kicsit sarkítva: a boldogtalan homoszexuális a jó homoszexuális. No de nem épp az lenne az értelme a melegek házasságának is, hogy az abban egyesülő egyéneknek vissza kell fogniuk a túláradó szexualitásukat? A melegek által önként vállalt szexuális önkorlátozás vajon nem okozna ugyanolyan erkölcsi nemesedést, mint az, amikor heterók küzdenek a házassági fogadalmuk megtartásáért?

Jobboldali perspektívából tekintve a kérdésre tehát azt is lehetne mondani, hogy a melegházasság engedélyezésének eredménye nem csak az lehetne, hogy az egész társadalom lépne a deviancia útjára. Az a végkimenetel se zárható ki, hogy a  - jobboldali nézőpontból - deviánsnak tekintett egyének rálépnek a „normalizálódás” útjára.

Valahol utat vesztettünk

Akit kicsit is érdekelnek a „magyar nemzet sorskérdései”, annak a címben jelzett probléma is ismerős lehet. Még az a kijelentés is megkockáztatható, hogy akinek van valamilyen véleménye a politikai kérdésekről az a „sorskérdésekről” is gondolkodott már. (Ha máshogy nem, hát akkor úgy, hogy a politikával kapcsolatos elutasító véleményét a nemzeti sorsra hivatkozva igazolja: „az ilyen fél-ázsiai népeknek mint mi nem való a demokrácia, az nálunk csak korrupciót eredményez”.) A sorskérdések és az aktuálpolitika iránti fokozott érzékenység összefonódásának „legszebb” példái a sorsrontók azonosítására irányuló kísérletek. A szembenálló oldalak egyike azzal vádolja riválisait, hogy az „ejropaiskodásuk” csak álcázza az „idegenszívűséget” és az ebből következő ösztönös-genetikus nemzetrontó tevékenységüket. A másik oldal ezzel szemben azt feltételezi, hogy a „nemzetieskedés” jelszava csak egy hataloméhes, de önző, korrupt és tehetségtelen kisebbség illetve a buta és barbár tömeg cinikus szövetségét hivatott leplezni.

Az ellenségeskedők ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a magyar nép múltja dicsőséges, a jelene viszont szánalmas. Még azon a vélekedésen is osztoznak, hogy a hanyatlásért a „sorsrontók” jól azonosítható csoportjai tehetők felelőssé. Ezek azok az előfeltevések, amelyek nélkül vita se lehetne a politikai riválisok között. A vita ugyanis „csak” arról szól, hogy kik a nemzeti sors megrontói.

A vita hevében persze elmulasztunk feltenni egy végtelenül egyszerű és kézenfekvő kérdést: Honnan ered a politikai önazonosságunkat meghatározó fogalmi keret? Miért aktuális már vagy kétszáz éve a (sorsrontóktól mentes) dicső múlt és a (sorsrontók által uralt) kisszerű jelen szembeállítása?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy azért mert még mindig a politikai közösség létrehozása, illetve átalakulása (vagyis az önazonosságunk újraformálása, megszerzése) a politikai tevékenység tétje. Ez a válasz abból a feltevésből indul ki, hogy minden politikai közösség egy eredendően uralmi célokat szolgáló politikai keretből jött létre. A saját irányításukra képes politikai közösségek a királyi hatalommal, az arisztokratikus köztársaságokkal, a gyarmati adminisztrációval, esetleg a rasszista társadalmi renddel folytatott küzdelmeik eredményeként váltak autonómmá. Ezeknek az autonóm közösségeknek adnak keretet a modern, alkotmányos tömegdemokráciák.

Az autonómia kiterjesztéséért küzdő társadalmak egy része sikeresen kezelte az átalakulásból eredő problémákat, a többségük viszont képtelen volt ezek civilizált kezelésére. Az ilyen társadalmak polgárai túl magasnak érzik a mindenkire érvényes szabadság árát és ezért megpróbálnak visszatérni az uralomra alapozott társadalmi integráció modelljéhez. Ez a kísérlet – hosszú távon – a különféle indokokkal „igazolt” polgárháborúk állandósulásához vezet. Mi elvileg a győztesek közzé tartozunk, hiszen nem kell szenvedünk egy valódi polgárháborús szituációtól. A szubjektív tudat szintjén mégis a vesztesek közzé soroljuk magunkat. Mi lehet ennek az oka?

Ha úgy gondoljuk, hogy valóban kudarcba fulladt a nemzeti átalakulás, akkor azt is természetesnek kell tekintenünk, hogy identitásválság gyötör minket, és ezért „nem találjuk a helyünket a világban”. A múltunkkal kapcsolatos aktuális tudásunk jelentős része (ami ugyancsak hozzátartozik az identitásunkhoz) egyértelműen igazolja ezt a negatív önképet.

Az identitásválság megoldásának első lépése ezért a múltunkat érintő, identitásformáló tudásunkat felülvizsgálata. A vizsgálat meglepő eredményeket hozhat. Többek között felfigyelhetünk annak a meggyőződésnek a konstans jelenlétére is, amely szerint egy uralmi formáció csak akkor alakulhat át önmagát kormányzó politikai közösséggé (vagyis nemzetté), ha az adott uralmi formáció lakossága előbb kulturálisan homogén lakossággá válik.

Ez a meggyőződésünk olyan szintű evidencia, hogy a megkérdőjelezése rögtön felkelti az eretnekség vádját. Pedig elég lenne csak egy kicsit is távolabbról szemlélni a jelenlegi állapotainkat. Az aktuális (és lassan már száz éve aktuális) helyzet ugyanis az, hogy kulturálisan homogén nemzet vagyunk, mégse leljük önmagunkat és így önmagunk irányítására se érezzük magunkat képesnek.

Mindebből evidensen következtethetnénk arra, hogy a kulturális homogenitás és az önkormányzat képessége között nincs semmiféle szükségszerű kapcsolat. (Nyilván vannak olyan politikai közösségek, amelyek kulturálisan homogének és képesek önmaguk irányítására. De látni kellene azt is, hogy ezek esetében a kulturális homogenitás nem az előfeltétele, hanem az eredménye az önkormányzás képességének.)

A következő – eretnek – következtetés pedig az lehetne, hogy nem a kulturális homogenitás és az önkormányzat képessége között van szükségszerű kapcsolat, hanem a kulturális homogenitás hajszolása és az önkormányzás képességének hiánya között áll fenn ok-okozati összefüggés.

Mindezen feltevések alapján úgy is tekinthetünk a közösségi gondolkodásunk jelenleg is érvényes formáira, mint amelyek, a kulturális homogenitás programjának kudarcára (Trianon) adott válaszokból erednek. Az antiliberális nemzetkoncepció a „rosszul” asszimiláltak jogainak megnyirbálásával és a „törzsökös magyarok” pozícióba hozásával reagál az asszimiláció „kudarcára”. Ezt a programot opponálják a „nemzetellenes” modernizálók, akik csak a kereteket és az eszközöket változtatják meg, de ugyanúgy a kulturális homogenitást tekintik céljuknak, mint a riválisaik.

Ha egy kicsit is távolabbról szemléljük a „magyar lét” fentebb vázolt „tragikus” megosztottságát, akkor nem látunk mást, mint egy szimpla „ismétléskényszert”. Újra és újra nekifutunk az egyneműsítés „feladatának”, mert továbbra is hiszünk abban a hamis tételben, hogy csak így találhatjuk meg a saját utunkat. Igaz, hogy már nincsenek nemzetiségeink, de még most is csak a „kultúrharc” jegyében gondoljuk el a nemzet megteremtését. Az se zavar minket, hogy nincsenek nemzet vagy modernitásellenes csoportjaink. Mi sem egyszerűbb annál, hogy ilyeneket kreáljunk magunknak. Mivel szent meggyőződésünk, hogy annyira értünk az „idegen szív” megnyeréséhez, muszáj megalkotni az „idegen szívűek” kategóriáját. (Ennek érdekében pedig még attól az öncsalástól se riadunk vissza, hogy éppen azokat kezeljük „idegenszívűként”, akik szinte egyedüliként asszimilálódtak a magyar nemzetbe akkor, amikor a beolvasztás tudatos politikai cél volt.) A lényeg az, hogy mindig legyen valaki, akit át kell téríteni, mert eltér az általunk üdvözítőnek vélt „egyetlen igaz út” követésétől. 

Az ellenségkép gyártásának jól ismert technikái tehát nem csak a „bűnbakképzés” igényének tudatos kielégítését szolgálják. Sokkal fontosabb tényező annak a hamis önképnek a tudattalan fenntartása, amely nem sok mindenre jó, de a teremtő energiákat mindig képes kisiklatni. Az igazi tragédia pedig az, hogy erről az állapotról végső soron nem tehet senki (vagyis nincs egy igazi bűnbak). Egyszerűen csak megörököltük azokat a hamis konstrukciókat, amelyektől képtelenek vagyunk szabadulni.

Ennek része az a sajátos elitizmus is, amely önmaga – vélelmezett – tudatosságát állítja szembe a tudatlan tömegekkel és átkozza a sorsát, hogy  „a magyar nép nem rendelkezik kellő történelmi önismerettel”, vagyis nem ismeri fel az általa azonosított ellenségeket. A valóság persze az, hogy a történelmi tudat hivatásos ápolói se mentesek a közösségi létet meghatározó hamis konstrukcióktól.

Mindezek átgondolása után csak egyetlen végtelenül egyszerű kérdést kell megválaszolnunk: Miképpen lehet politikát csinálni, ha a cél nem az „ellenfelek” asszimilálása?

Mi a magyar?

 

A címben feltett kérdés mindenkinek ismerős lehet. Az viszont valószínűleg kevésbé ismert tény, hogy a politikai gondolkodás egy sajátos vonulatának, a nemzeti romantika máig élő hagyományának köszönhető a kérdésfeltevés. A nemzeti romantika azokban a politikai közösségekben virágzik, ahol a közösség tagjai ellentmondásosan viszonyulnak a modernizációs folyamatokhoz.  Az ilyen közösségek hajlamosak belecsúszni az identitásválság állapotába, és képtelenek kikecmeregni abból. Erre a szituációra keres megoldást a nemzeti romantika. Ennek lényeg: fel kell tárni a nemzet igaz jellegét, majd meg kell szüntetni azokat az okokat, amelyek akadályozzák az autentikus nemzeti jelleg kibontakozását. Ehhez meg kell határozni az igaz nemzeti jelleg Eredetét.

Az Eredet két területen fedezhető fel: a történelemben és a genetikában. Ha a történelemben keressük a megoldást, akkor meg kell határozni, hogy kik voltak a jó fiúk és kik voltak a rosszak. A követendő és elrettentő példák azonosítása után már viszonylag könnyen meghatározható, hogy mit kell tennünk a nemzet történelmileg kiforrott jellegének helyreállítása érdekében.  A genetikus megközelítés a történelmi történelemformáló egyéniségek, a hősök helyett a nemzet igazi jellegét magában hordozó kollektívum vizsgálatára koncentrál. A genetikusok számára a történelem csak másodlagos körülmény, amely vagy segítette, vagy gátolta az ősi program futtatását.

Az Eredet meghatározására irányuló erőfeszítések „komoly” vitára adhatnak okot, de közben éppen a Lényegről terelik el a figyelmet. Arról, hogy a viták lezárhatatlanok. Mivel emberek vagyunk, joggal feltételezhetjük, hogy a nemzeti jellegről folytatott vitában résztvevők úgy határozzák meg a nemzetét, hogy az összhangban legyen az egyén értékvilágukkal. Ezek a szubjektív értékvilágok természetesen ellentétben állnak egymással, hiszen ha nem így lenne, akkor azon se kellene vitatkozni, hogy mi a magyar. Így áll elő az a sajátos helyzet, hogy „az Igazság” megszállott keresése közben elfeledkezünk arról az egyszerű összefüggésről, hogy problémáink jó részét nem „az Igazság” hiánya okozza, hanem „az Igazságra” törő „fene-nagy löttyös indulattól” vezérelve hajlamosak vagyunk átgázolni egymáson.

Fanatikusan keressük a (sosem volt) Egység helyreállításának csodaszereit, mert félünk beismerni, hogy nem tudjuk kezelni a különbözőségeinket.

 

(A kép forrása: mandiner.blog.hu)

Szabadság és demokrácia az állam semlegessége nélkül

Konzervatív körökben a liberalizmust az értékrelativizmussal szokás azonosítani, amiből egyenesen következik a modern társadalmakat meghatározó dekadencia. A konzervativizmus igényesebb képviselői arra is felhívják a figyelmet, hogy az értékrelativizmus állapota a liberális demokráciák számára se kedvező. Ha minden megengedett, akkor egy liberális demokratának azokat az elképzeléseket is tolerálnia kell, amelyek a szabadság lerombolására törnek. A demokrácia liberális értelmezése eszerint nem tesz mást, mint hogy előkészíti saját felszámolását.

Ha demokráciában szeretnénk élni, akkor valahogy kezelni kell az értékrelativizmus problémáját. Erre három módszerünk is van: a haszonelvű, a kötelességelvű és az erényelvű.

A haszonelvű megoldás azon a feltevésen alapul, hogy a különböző értékeket követő egyének egy valamiben biztosan egyetértenek. Abban, hogy mindenki több örömöt szeretne átélni az életében és erre akkor van nagyobb esélye, ha az anyagi eszközök lehető legszélesebb köre áll rendelkezésére. Az egyének ezért – ha hagyják őket racionálisan dönteni – olyan együttműködési formákat fognak választani, amelyek több egyén boldogulását segítik elő, mint más rendszerek. Ilyen kooperációs keret a demokrácia és a szabad piac. Mivel a demokráciában a többség szava dönt, ezért mindig az a politikai irányzat fog érvényesülni, amely több ember egyéni céljainak felel meg. A piac esetében ugyanez a helyzet, csak itt a „népszavazás” mindennapi esemény. Azok a vállalatok fejlődnek, amelyek növelik a társadalom egészében mérhető boldogságszintet.

A haszonelvű megoldásnak ugyanakkor van egy komoly fogyatékossága. Az, hogy nem állít semmiféle korlátot a többségi elv érvényesülése elé, és ezzel lehetőséget teremt a többség zsarnokságára. Ha például egy kisebbség szabadságának korlátozása elnyeri a többség tetszését, akkor a haszonelvű érvelésre támaszkodva ez ellen nem lehet tiltakozni, hiszen a kisebbség szenvedését jócskán ellensúlyozza a többség boldogságának növekedése.

A haszonelvűség kritikájából nőtt ki a kötelességelvű módszer. Ennek alaptétele, hogy az állam minden polgára számára biztosítani kell bizonyos a jogokat, és ezek még akkor se érvényteleníthetőek, ha az egyébként növelné a többségi társadalom megelégedettségét. A kötelességelvű elképzelés arra a feltevésre támaszkodik, hogy a különböző és egymással konfliktusban álló boldogságprogramokat érvényesítő polgárok egy dologban biztosan egyet értenek. Abban, hogy mindenkinek fontos a saját méltósága és azok a javak, amelyek nélkül az egyéni élettervek egyike se realizálódhat. Ezek a javak pedig nem mások, mint az alapvető emberi jogok.

Az emberi jogok nyelvezetét használó kötelességelvű érvelés több szempontból is előnyös. Ha az államhatalom az alapvető emberi jogok biztosítására szorítkozik, akkor nem csak a haszonelvűségből származó problémákat kerülhetjük el, hanem azokat is, amelyek kezelésére sokáig csak a haszonelvűség adott életképes és a demokráciával összeegyeztethető megoldást. Ennek oka, hogy az egyéni jogok meghatározása függetleníthető az egyének által érvényesített konkrét, de szubjektív érvényességű élettervektől. A jog központú, kötelességelvű politika ezért úgy ad egységes keretet az értékrelativizmus állapotában élő társadalomnak, hogy közben nem részesíti igazságtalan előnyben a lehetséges életformák egyikét se.

Sejthető, hogy a kötelességelvű paradigma alkalmazása is komoly problémákba ütközhet. Ha egy olyan társadalom kezdi használni a jogok nyelvezetét, amely az értékpluralizmus állapotában él, akkor könnyen oda juthatunk, hogy a különböző értéket szerint élő közösségek különböző jelentést tulajdonítanak az alapjogoknak, illetve különböző jogokat tekintenek alapvetőnek. Így például előfordulhat, hogy a társadalom anyagilag kiszolgáltatottabb csoportjai az alapjogok közzé sorolják majd a szociális jogokat is. A velük szembeálló tehetősebb rétegek viszont úgy értelmeznék az alapjogokat, hogy az csak a tulajdonhoz való jogot foglalja magába.

A fentebbiekhez hasonló problémák miatt kerülhetett előtérbe az értékrelativizmus jelenségére reagáló harmadik stratégia: a politikai gondolkodás erényelvű verziója. Ennek lényege, hogy eltávolodik az alapvető jogok nyelvezetétől és az igazságosság olyan szemléletéhez kíván közelíteni, amely a személyes erényektől tenné függővé az egyén jogosultságait. (Ha jól értelmezem, akkor a Polgári Konzervatív Párt értékteremtésre koncentráló politikai programja is ezt a szemléletmódot érvényesíti.) Ha nincsenek eredendő jogaink, akkor az annyit jelent, hogy meg kell vizsgálni, hogy ki milyen módon jutott abba az állapotba, amely meghatározza az alapjogokhoz való viszonyulását. Ha valaki csak azért követeli a szociális jogok alapjogként kezelését, mert szorgalom és tehetség hiányában alkalmatlan a produktív életre, akkor az ő követelése megalapozatlan. De ugyanez érvényes a vagyontalanokkal szembenálló osztályokra is. A társadalom szorgalmas és invenciózus polgárainak elegendő indokuk lehet arra, hogy erőfeszítéseik gyümölcsét korlátozás nélkül élvezzék. Ugyanezen logika szerint viszont nem örökíthetik át szabadon az egyéni érdemeiknek köszönhető pozíciójukat az utódaikra, hiszen az öröklés folyamata már nem az egyéni érdem függvénye.

Mivel az igazságosság erényelvű koncepciójának működtetése szinte személyre szabott eljárásokat igényel, ezért első megközelítésre igencsak nehézkesnek tűnhet a működtetése. Valószínű, hogy csak olyan kisebb közösségekben lehetne realizálni, melynek tagjai szoros személyes kapcsolatot ápolnak egymással. Ez pedig a közjogi rendszer radikális átalakítását igényelné, például az ország poliszokra bontását.

Az erényelvű értelmezésnek ugyanakkor van egy olyan rétege, amely visszavezet a kötelességelvű megoldáshoz, árnyalva és gazdagítva azt, és így szükségtelenné teszi a közjogi rendszer kockázatos felforgatását.

Az egyéni erényeket vizsgálva két dologra is felfigyelhetünk: arra, hogy a különböző kiválóságok hierarchiába rendeződnek, illetve arra, hogy azok lesznek az egyén „magasabb rendű” erényei, amelyek lehetővé teszik egy politikai közösség fenntartását. A modern társadalmak esetében nem mások lesznek ezek a közösségi erények, mint jogszerűség érvényesüléséhez szükséges személyes tulajdonságok. Ezek a tulajdonságok fogják megakadályozni például a progresszív adóról, vagy az alapjövedelemről vitatkozókat abban, hogy a vita során kizárólag a saját ízlésüknek megfelelően értelmezzék hivatkozási pontként választott alapjogokat.

Ehhez persze azt is ki kellene mondani, hogy a liberális demokráciák intézményrendszere korántse semleges, vagyis bizonyos életformákat támogatnak másokat pedig nehezítenek.

Ezen az alapon juthatnánk el ahhoz a felismeréshez, hogy a szolidaritás állami kikényszerítését elvető erkölcsi érv olyan korból ered, amikor még a gazdag és a szegény egyazon közösség tagjaként élte életét. A szolidaritást ezek a közösségek is "kikényszerítették", csak épp nem bürokratikus eszközöket használtak, hanem informálisan motiválták a tehetőseket. Egy gazdag, akiből hiányzott a nagylelkűség erénye sohase válhatott a közösség megbecsült tagjává. Mára viszont eltűntek ezek az együttélési formák, a tehetősek igyekeznek kivonulni a közösségekből, és ezért semmi se motiválja őket az önkéntes szolidaritásra.

Ezek után mi mást tehet a modern állam – ha valódi politikai közösségként akar fennmaradni – mint hogy megbünteti azokat, akik kivonulnak a közösségből?

Vannak-e szociális jogaink?

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy érdekes vita arról, hogy mi tarthat egyben egy demokratikus keretek között élő modern tömegtársadalmat. A vita abból a tapasztalatból született, hogy az erkölcsi kérdésekben semlegesen viselkedő állam, és a semlegesség liberális elvének megfelelően működő jogrendszer képtelen kibékíteni az egymással civakodó polgárait. Az egymással harcoló politikai csoportok többnyire azon kaptak hajba, hogy miképpen is rendezzék el a közös dolgaikat. Az állam nevében fellépők ezért aztán hiába hivatkoztak arra, hogy nem avatkozhatnak az erkölcsi vitákba (mivel egy demokráciában ez mindig az aktuálisan erősebb fél zsarnokságát jelentené), viszont garantálják mindenki azonos jogát. A hideg polgárháborúk keretei között ugyanis az elvileg semleges jogok is más-más erkölcsi értéket képviselnek az egymással viaskodó állampolgárok szemében.

Így például a szociális jogokat sokan nemlétezőként értékelik. Ennek bizonyítékául pedig azt hozzák fel, hogy a szociális jogok biztosításának valódi eredménye nem más, mint a sikereseket kifosztó és az érdemteleneket jutalmazó szabadságkorlátozó bürokrácia kiépítése.

Ez a 18. századi old whigekre visszavezethető neokonzervatív érvelés jelentősen hozzájárult a semleges állam liberális koncepciójának (és gyakorlatának) megingatásához. Így az sem csodálható, hogy konzervatívok az említett elv és gyakorlat meghaladására is tettek javaslatot. Felvetésük lényege, hogy a jogok szemleges nyelvezetétől térjünk vissza az erényekről folytatott erkölcsi diskurzusokhoz. Úgy gondolják, hogy egyedül a polgári erényekről folytatott nyilvános vitától várható egy olyan igazságosság elmélet kialakulása, melynek alapelveit a politikai közösség minden tagja elfogadja. Ha pedig ez megvan, akkor az állampolgári kötelékek is megerősödnek és a hideg polgárháborúk feloldását is okkal remélhetjük.

Erényekből persze rengeteg van, így a semleges-liberális állam elméletét meghaladni akaróknak elsőként arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy pontosan milyen erények alapján is kellene berendezni a politikai közösséget, vagyis milyen erények érvényesülését kellene támogatnia az államnak. A konzervatívok válasza egyszerű. Az államnak a tehetséges, szorgalmas, hatékony és produktív, tehát a saját lábukon álló polgárait kell támogatni azokkal szemben, akikből hiányoznak ezek az erények. Ez a megoldás egyúttal azt a társadalmi gyakorlatot is kijelöli, amely mintát adhat egy kiegyensúlyozott politikai közösségnek. A minta pedig nem más, mint a piac, vagy legalábbis egy ideális feltételrendszer között működő piac. Ez az ideális (vagy inkább idealizált piac) lenne a szabadság eredendő birodalma.

Ebből következik, hogy az állampolgári kötelékek újraalkotásának első lépése a piaci viszonyok tisztázása, vagyis azoknak a zavaró tényezőknek a kiiktatása, amelyek megakadályozzák, hogy a piac legyen az állampolgárok erkölcsi nevelésének iskolája. A két legfontosabb piactorzító pedig a túlméretezett állam, és a gazdasági korporációk. Az első puszta hűbéressé zülleszti a polgárokat és ezzel visszatartja őket a versenyben való részvételtől, a második pedig ellehetetleníti a tisztességes versenyt.

A polgárok persze valóban az immár globális befolyásra szert tevő gazdasági korporációk és a hatalmasra duzzasztott bürokratikus államok között vergődve próbálják érvényesíteni saját érdekeiket, amiért nem sok idejük marad politikai erényeik kiművelésére. Kérdés viszont, hogy a tökéletes piaci szabadság állapota alkalmasabb-e politikai iskolának, mint az aktuálisan érvényes, eltorzult változatai.

Az kétségtelen, hogy a modern tömegtársadalmak tagjaiként egy “tiszta-torzítatlan piacon” kerülhetnénk legközelebb ahhoz az élményhez, amit az ókori agorán vitatkozó állampolgárok minden nap átélhettek. A közjóért vívott küzdelemben elnyerhető kitüntetésért folytatott versengés bizonyos tekintetben ténylegesen hasonlít ahhoz a piaci versenyhez, ahol az egyéni erőfeszítések – sok esetben akaratlan – következménye a jólét általános növekedése. Van azonban legalább egy lényeges különbség! Az agorán vitatkozó polgár nem csak arról értesülhetett, hogy mások milyen módon értékelték a közjóra irányuló erőfeszítéseket, hanem arról is, hogy polgártársai milyen megfontolásokból kiindulva döntöttek. Ezen információk alapján pedig akár a saját döntéseiket is felülvizsgálhatták. Így válhatott az agora nem csupán a népszavazás intézményének eredetévé, de a jó életről folytatott diskurzusok terepévé is. Ez az a dimenzió, ami teljes mértékben hiányzik a modern-személytelen piacok működési mechanizmusából. Egy modern fogyasztó csak arról értesülhet, hogy másoknak milyen preferenciáik vannak, arról viszont már nagyon keveset tudhat, hogy milyen személyes indokok és megfontolások alakították ki ezeket a preferenciákat. Így aztán arról se alkothat véleményt, hogy a saját vagy mások vonzódásait meghatározó indokok valóban jók-e, avagy inkább rosszak.

Ebből következik, hogy a piac még a lehető legideálisabb formájában se töltheti be a neki szánt szerepet. Nem lehet az iskolája azon erények kiművelésének, amelyek nélkülözhetetlenek a polgártársi kötelékek újraalkotásához. Tisztán látszik ez abból is, hogy a torzítatlan piac ideáját elgondolóknak nem sok szavuk van az igazságosság olyan felfogásáról, amely a nagylelkűség erényét is magába foglalná. Hajlamosak a puszta önzetlenséggel és önfeláldozással azonosítani ezt az erényt, ami azt feltételezi, hogy a nagylelkűségből nem származhat semmiféle egyéni haszon. Pedig korántse ez a helyzet!

Rengeteget kaphatunk és tanulhatunk azoktól is, akiknek nincs semmiféle értékelhető teljesítményük és ezért ideiglenesen, vagy véglegesen a nagylelkűségünkre szorulnak. Ehhez a felismeréshez persze olyan közösségek is kellenének, ahol a nagylelkűség erényének gyakorlása során tanult dolgok részei a közjónak. Kérdéses, hogy vannak-e még ilyen közösségeink, de az biztos, hogy a torzítatlan piac nem hozhatja létre azokat. A tiszta piac ideája képes ugyan megkérdőjelezni a szociális jogok létét, de nem képes megalapozni a nagylelkűség erényét. Az sem zárható ki, hogy azoknak van igazuk, akik úgy vélik, éppen azért van szükségünk a szociális jogok koncepciójára, mert már elveszítettük a képességünket a nagylelkűségre. De még ha ez így is lenne, a szociális jogok létének megkérdőjelezése akkor se hozhatja vissza a régi jó erényeket.

 

A rendszer igazsága

Miután a rendszer egyik hű katonája „coming-outolt” kialakult egy kisebbfajta botrány. Ez persze megint csak műbalhé, hiszen azok, akik épp most a jobboldal őszödi beszédét vizionálják, továbbra se veszik észre, hogy reakcióik tökéletesen megfelelnek a rendszer céljainak. A katona tehát jól harcolt.

A hatalmi rendszer legfontosabb célja ugyanis még mindig az, hogy a saját válságjelenségeit a rendszer fennmaradását tápláló energiává transzformálja. Ezt a célt szolgálja a mesterségesen generált „őszöd várás” is. Őszöd lényege ugyanis éppen az, hogy nem várni kell, hanem csinálni.

A rendszer kiagyalói pontosan tudják, hogy csak addig érezhetik magukat biztonságban, amíg ellenfeleik mást se csinálnak, mint hogy a rendszer bukásának jeleire várnak. Ezt a várakozó magatartást generálják az olyan „eszmefuttatások” is melyek úgy tálalják a politikai gyakorlat legegyszerűbb igazságait is, hogy az csak elutasítást válthasson ki. A politikai igazság rendszerkonform tálalását nevezik machiavellizmusnak.

Márpedig a rendszer nem akarja, hogy ellenfelei bármit is tanuljanak tőle. Aki ugyanis tanul az egy idő után asszimilálja az új ismereteket, vagyis átalakul, alkalmazkodik, fejődik. Ezért van szükség egy olyan politikai színház fenntartására, amiből semmit se lehet tanulni.

A jelenlegi uralkodók által gyakorolt machiavellizmus lényege, hogy a politikai hatalomért harcolni kell, és a harc eszköze a valóság(érzékelés) átalakítása. Minél könnyebb félreérteni és a rendszer katonáinak megbélyegzésére használni ezt az alapigazságot, annál nehezebb megérteni azt benne rejlő morális üzenetet, ami mindenkihez szól. Miért kell harcolni a hatalomért és ehhez miért kell átalakítani a valóságot? Többek között azért, hogy ne kerülhessünk a jelenlegihez hasonló helyzetbe.

A jelenlegi helyzet visszásságának egyik fő oka ugyanis nem más, mint hogy a hatalomra aspiráló oldalak egyike valójában nem küzd meg a hatalomért, és ezért nem hajlandó, de nem is képes a valóság átalakítására. A harmadik magyar köztársaság egyik legtragikusabb fejleménye éppen az volt, hogy abban csak egyetlen harci gépezet alakult ki, ez pedig a jobboldalé. Persze más hatalmi organizmusok is léteztek és léteznek, de ezek harckészsége igencsak korlátozott.

Mindez annak köszönhető, hogy a harmadik köztársaság hatalommal rendelkező szervezetei jórészt a kommunista korszak ellenkultúrájából nőttek ki. A „régi rend” összeomlása aztán kitermelte azt az illúziót, hogy a rendszer ellenzői harcolták ki a „váltást”. Küzdeni persze valóban küzdöttek érte, és ez igencsak dicséretes, de ez nem volt igazi politikai küzdelem, a rendszer leváltásában nem lehetett szerezni tényleges politikai tapasztalatokat.

Ebből következett az is, hogy a választásokon győztes elitcsoportok a legtöbb esetben csak elődjeik hibáinak köszönhették a hatalmukat. 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban a valóság éppen úgy alakult, hogy a baloldalé lehetett a hatalom. Ezzel szemben 1998-ban, 2010-ben és 2012-ben úgy alakították a valóságot, hogy ne a baloldalé legyen a hatalom.

A rendszer hívei szerint a machiavellista alapvetésből, vagyis a hatalomért folytatott harc erkölcsi kötelességéből az következik, hogy csak az uralkodhat, aki képes megszerezni a hatalmat. A baloldal elutasítja ezt az erkölcsi elvet. Ez elvileg szép dolog, de egy olyan megfontolás is motiválhatja, hogy szerintük az is jogosult az uralkodásra, aki nem képes megszerezni a hatalmat.  Sokan éppen azt tekintik az uralom erkölcsi alapjának, ha valaki csak felemás módon tud harcolni a hatalomért. Vannak, akik éppen abban látják a demokrácia, vagyis a népi felhatalmazás lényegét, hogy a nép önállóan, mindenféle külső manipulációtól függetlenül dönt. A hatalmat eszerint nem kiharcolni kell, hanem kiérdemelni.

Korrekt értelmezés, de felveti a kérdést, hogy kik azok, akik kiérdemelhetik a nép bizalmát. A fentebbi értelemben vett demokratákat jórészt az a meggyőződés vezeti, hogy azok, akik felépítették a régi rend ellenkultúráját és ez a teljesítmény a régi rend hatalmának jogos örököseivé teszi őket.* Jórészt ez az örökös szemlélet az, ami megakadályozza, hogy a baloldal alkalmazkodjon a jelenlegi helyzethez, vagyis harci gépezetté alakuljon.

A jelenlegi rendszer felszámolásához arra lenne szükség, hogy a rendszerellenes szervezetek „újrahuzalozzák” önmagukat, de ez teljesen ellentétes az örökölt pozíciók birtokosainak érdekével. Ez az oka, hogy az „antipolitikus” hálózaton belül csak pozícióharcok vannak, a paradigmaváltók pedig kénytelenek megelégedni az ellenzék ellenzékének helyzetével. Pedig az aktuálisan uralkodó harci gépezet is csak úgy jöhetett létre, hogy létrehozói szembefordultak eredeti közegükkel és elindították a mindmáig egyoldalú politikai harcukat.

A helyzet paradoxona tehát az, hogy éppen a rendszer ellenfelei teszik kizárólagossá a rendszer igazságát. Mivel nem hajlandóak elfogadni azt, újraértelmezni se tudják így hozzájárulnak, hogy változatlan formában érvényesüljön.



* Az ellenkultúra felépítésében való részvétel persze lehet utólagos konstrukció is. Erre az utódpárt Mszp  „reformista” előtörténete a legszebb példa.

Még néhány szó a technokráciáról

Először is azt kell tisztázni, hogy fogalom szótári értelmezése félrevezető, mivel a technokraták uralma nem korlátozható azokra az esetekre, amikor a gazdasági és/vagy műszaki szakemberek kezébe kerül a kormányzati hatalom. Technokrata lehet bármelyik kormányzat és bármelyik kormányzati hatalomra törő párt, amely a célracionalitás és ezen belül is hatékonyság elvének rendel alá minden társadalompolitikai elképzelést. Ezen elvek szerint egy politikai elképzelés csak tekinthető racionálisnak, ha az adott ország gazdasági versenyképességének a növelését tekinti a legfontosabb céljának.

Ebből következően az olyan politikai irányzatok, amelyek vitatják a hatékonyság elvének mindenhatóságát, és ezért más célokat tekintenek elsődlegesnek (például a társadalmi igazságosságot, vagy a értékesnek gondolt életformák védelmét), azok egy technokrata szerint irracionálisak, közkeletűbb megfogalmazásban demagógok és populisták.

Az ekképpen értelmezett technokrata szemlélet manapság igen elterjedt, jobb és baloldali verziói egyaránt vannak. Az is jellemző kortünet, hogy a jobb és baloldali radikalizmusokat sokan éppen a tágabban értett technokrata szemlélet hiányára vezetik vissza.

A hatékonyságelvű politikai krédó jelenkori virágzásának egyik legfontosabb oka, hogy a modernitás által generált ideológiai versenyben (szemben az evilági megváltás tanát hirdető jobb és baloldali nézetrendszerekkel) egyedül a liberalizmus maradt talpon. A liberalizmus sokáig meghatározó irányzata pedig a haszonelvűség volt.

A másik ok pedig az, hogy immár nem csak a gazdaság és a tudomány vonatkozásában érvényesülhet a hatékonyság elve, hanem a klasszikus politikai tevékenységek területén is. Ennek a változásnak a forrása az a vágy volt, hogy a modernitás nagy ideológiai projektjeinek irracionális pusztításai után a politikai cselekvést is helyezzék racionális és tudományos alapokra. Ez az igény és a gazdaságszervezés tudományos módszereinek fejlődése vezetett azoknak a politikatudományi irányzatoknak a kialakulásához, amelyek tervezhető és szabályozható kommunikációs folyamatként értelmezték a politikai életet.

Mivel az ideológiák irracionális korszakából kilépő emberiség jótevőinek végső célja az volt, hogy optimalizálják a gazdasági és társadalmi rendszerek teljesítményét ezért olyan kommunikációs eszközökre volt szükségük, amelyekkel csökkenthető a politikai alrendszerekből érkező „ideológiai zaj”. Ezeket az eszközöket a politikatudomány szolgáltatta. A rendszer egészének céljai felől tájékozatlan és ezért (a rendszer híveinek szemében) irracionálisan gondolkodó tömegek persze hajlamosak a puszta manipuláció eszközeként tekinteni a rendszer által alkalmazott egyre kifinomultabb kommunikációs technikákra.

Mindeközben maga a rendszer is ideologikussá vált. Energiáinak jelentős része irányult, és irányul jelenleg is, annak bizonyítására, hogy a rendszer céljaival elégedetlenkedőket a puszta irracionalitás vezeti. Erre a indokra elvileg csak azért van szükség, mert egyértelműnek tűnik, hogy nem engedhetünk az irracionalitás, a puszta regresszió erőinek. Ezek ellen, ha nincs más út, akár erőszakos eszközök is bevethetőek. Így lesz a racionalitás-irracionalitás közötti határvonal klinikai fogalmából politikai ügy, melynek végső tétje, hogy az uralkodó osztály pozíció megkérdőjelezhetetlenek maradnak-e vagy sem.

Az önmagán kívül minden mást érvénytelennek minősítő technokrata szemlélet tehát hatalmi logikává alakul, azaz a saját elvei szerint is irracionálissá válik. Ennek belátására elég elképzelni egy olyan tudományos közösséget, ahol nem az újszerű megoldások és elméletek sokszor már öncélúnak tetsző keresése a legfőbb cél, hanem a már elért eredmények és az ezekhez kapcsolódó pozíciók bebetonozása. Egy ilyen tudomány nem lehetne a fejlődés motorja, vagyis nem teljesítené a legfőbb hivatását, és ezért dogmatikussá - irracionálissá válna.

A kizárólagosságra törő és ezért ideologikus technokrata szemlélet a legkülönfélébb alakváltozatokban támadhat fel. Ennek egyik példája a mi vad-keletei, unortodox technokráciánk. Ennek eredete nem más, mint a fejlett országokban uralkodóvá lett és nálunk is meghonosítani kívánt civilizációs minta elleni lázadás. A lázadás kiváltója pedig az volt, hogy a fejlett világhoz 89 után csatlakozó és adatptációs gondokkal küszködő országokban sokan felismerték a liberalizmus kizárólagosságát hirdető tanok ellentmondásosságát.

Ahogy aztán a lázadásokkal sokszor előfordul már a történelemben, a meghaladni kívánt ellentmondástól a mi rebellisek se mentesíthették magukat. A magyarországi unortodoxia úgy akarta meghaladni az ortodox liberalizmus ellentmondását, hogy a hatékonyságelvű politikai szemléletet, és annak kommunikációs eszközeit, kiemelte az eredeti kontextusából. Ezért hirdették azt a jobboldal ideológusai közül többen is, hogy a hatalom célja nem lehet más, mint önmaga. Ha a politika rendszer önmaga és nem a gazdasági rendszer hatékonyságának fokozását célozza, akkor a gazdasági-társadalmi rendszer is uralható a liberális paradigma pedig meghaladható lehet.

Csakhogy az unortodox rendszer se más, mint a technokrata szemlélet egyik variánsa. A különbség csak annyi, hogy most nem a gazdasági és társadalmi fejlődést szolgáló értéksemleges módszerek alkalmazói viselkednek a racionalitás kizárólagos képviselőiként, hanem a hatalom technológusai.

Ebből következik, hogy a mi rendszerünk is ugyanazért lesz irracionális, mint amiért egy idő után minden technokrata rendszer ésszerűtlenül kezd viselkedni. Mivel kizárólagosságra tör, felszámolja a jelen változatosságát, és ezzel a jövőt is tönkreteszi.

Miért nincs kormányzóképes politikai alternatíva?

Habár a rendszer legitimitása kérdésessé vált, azt még az ellenzékiek is hajlamosak elismerni, hogy jelenleg nincs kormányzóképes alternatíva a politikai palettán. A kormányzóképesség uralkodó fogalmának kicsit részletesebb vizsgálatával viszont könnyen bizonyítható, hogy a fentebbi meggyőződés puszta tévedés.

Mit jelent a kormányzóképesség? Kézenfekvőnek tűnhet például az a megközelítés, hogy a jobboldalt leváltani akaró politikai erőknek azt kell tennie, amire az aktuális hatalom már képtelen, vagyis „a társadalom legitim érdekei alapján” kell vezetnie. De mi is lenne a társadalom érdeke? A mindmostanáig sikeres jobboldali értelmezés szerint az, hogy létezzen egy stabil és hosszú ideig megkérdőjelezhetetlenül uralkodó rezsim, hiszen a magyarság az állandósuló hatalmi harctól szenved a legjobban. Más elképzelések szerint, a társadalom valódi érdeke az értékteremtő és versenyképességének növelése, azaz önmaga modernizációja. A globalizáció keretei között pedig kizárólag az államközpontú gondolkodás kiiktatása jelentheti a modernizációt.

A kormányzóképesség egymással rivalizáló (államelvű és államtalanító) értelmezéseiben ugyanakkor van egy közös nevező. Az a feltételezés hogy a társadalom képtelen felismerni saját maga valódi érdekeit, és ezért valamiféle szakértő elit felvilágosítására szorul. Ez a kormányzóképesség technokrata felfogása az, ami jelenleg domináns pozíciót foglal el a magyarországi közgondolkodásban, hiszen a kormánypárti és ellenzéki érvelésekben egyaránt megtalálható. Érdemes tehát azt is megvizsgálni, hogy milyen főbb jellemzői vannak a technokrata felfogásnak.

A jobboldal már régen elszakadt attól az elképzeléstől, amely szerint a kormányzat feladata a globalizációs folyamatok által kiváltott társadalmi és kulturális felfordulás korrekciója lenne. Ehelyett a hatalom olyan szemléletét tették magukévá, amelynek egyedüli célja saját hatékonyságának növelése és ezért a társadalmi és kulturális feszültségek tudatos felszítása és kihasználása se nagy ár. A jobboldal behozhatatlannak tűnő versenyelőnye éppen a hatalom célracionális-hatékonyságelvű-technokrata szemléletétre vezethető vissza.

A kormányzás jobboldali-technokrata gyakorlata azonban igencsak ellentmondásos. Egyrészt nincs benne semmi sajátosan magyar, tökéletesen illeszkedik a posztmodern kor általános tendenciáiba. Az ugyanis nem a „degenerált” magyarországi politikai kultúra sajátossága, hogy a modernitás messianisztikus tanainak kifulladása után a politikai elit mindent a hatékonyság elvével akar legitimálni. A szocialista rendszerek bukása után általánossá vált ez a tendencia, ahogy az is, hogy az uralkodó elitek a hatékonyság kritériumainak meghatározását is a saját monopóliumukként kezelik. Így jutottunk el ahhoz a helyzethez, hogy az elnyomott/fejletlen/civilizálatlan társadalmi csoportok felemelésének évszázados hagyományait szinte mindenhol az önmagát legitimáló erő rideg kultuszával helyettesítették.

A hatalom magyar technokratáinak ugyanakkor olyan elképzelése van a politikai közösségről, amely sok tekintetben klasszikusan modern, mivel az úgynevezett „spekulativ legitimáció” sajátosságait hordozza. Ennek lényege, hogy az „ősi”, eredendően magyarnak tekintett minták alapján kívánja berendezni a jelen kor politikai közösségét. Ez a „nemzeti öncélúság” programja, melynek legfontosabb jelszava aktuálisan éppen a szuverenitás védelme. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy „Mi a magyar?” persze a legvadabb „filozófiai” eszmefuttatásokra ad alkalmat. Éppen ezért tűnhet úgy, hogy a „nemzeti öncélúság” programja a racionalitás uralmát jelentő modernitás tagadására épül. A nemzeti öncélúság spekulatív legitimációja azonban csak látszólagosan ellenséges a modern korral. Valójában a modernitás alternatív megnyilvánulása, mivel funkciója ugyanaz, mint a társadalmi fejlődés és felszabadítás programjának. Feltételez egy normatív elképzelést arról, hogy milyennek kell lennie a politikai közösségnek, és feltételez egy „élcsapatot”, amely hatalmi eszközöket is jogosult bevetni a tudatlanságban szendergő nép felébresztésére és átalakítására.

A kormányzás kettős arculata viszont azt a veszélyt hordozza magában, hogy a pőre hatalomtechnika nem csak az emancipációs szemlélet utolsó mohikánjait szorítja ki a politikai mezőből, de a nemzeti öncélúság mítoszának híveit is. (Az utóbbiakat persze bőségesen kárpótolják.)

Marad tehát a tiszta hatalomtechnika, az önmagát „legitimáló” erő kultusza.

A politikai legitimációt tönkretevő és ezért saját magát legitimáló hatékonyságelv azonban igencsak veszélyes. Jól látható ez abból is, hogy a kormányzat munkaalapú társadalmat hirdetet, vagyis a teljesítményelv elfogadására akarja nevelni a magyar társadalmat, saját maga viszont minden korábbinál szabadosabban viszonyul a kormányzati munkához. Miközben a kormányzati „munkában” résztvevők száma folyamatosan nő, a végeredmény színvonala ezzel fordított arányban csökken. Mindez pedig nem a „slendrián” magyar kultúra eredménye, hanem alapvető rendszerhiba. Mivel hatékonyság elve önmagát igazolja, az elvet alkalmazó elitek hajlamosak kivonni magukat saját kritériumaik alól.

A hatékonyság elvét hirdető technokraták másik fontos ismérve az, hogy nem ők alkalmazkodnak a hatalom objektumainak elvárásaihoz, hanem új elvárásokat akarnak beépíteni a hatalom alávetettjeibe. A technokrata hatalomnak ezért olyanná kell tennie az egyéneket, hogy saját maguktól is akarják azt, ami növeli a hatalom hatékonyságát. Az egyének ilyen irányú újraformálása persze szükségessé tesz valamiféle nagy víziót, ami értelmet ad az átalakulással együtt járó szenvedéseknek. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök „látnoki” megnyilatkozásai szerint az általunk feltalált és magvalósított munkaalapú társadalom lehet a betegeskedő nyugati kultúrkör egyedüli gyógyszere.

A „látnoki-erő” kultusza azt az elvet is magába foglalja, hogy az erőt nem korlátozhatja a gyengeség, a szenvedések iránti érzéketlenség tehát erény. Ez „természetes”, hiszen egy hatalom technikus nézőpontjából a gyengék szenvedése csak kiadásokat jelent, a kiadások pedig nem növelik a hatalmi rend hatékonyságát. Ebben a rendszerben éppen ezért a szenvedőknek nincs eredendő joguk arra, hogy a rendszer javítson a helyzetükön. A hatékony hatalomnak csak akkor érdemes kezelnie a szenvedést, ha az javítja a hatalmi rendszer teljesítményét.

Mint már említettem a szakértői hatalom alaptétele az, hogy a hatalomgyakorlás tárgyai nem ismerhetik a saját szükségleteiket. Ezek meghatározására egyedül ők maguk, a kiválasztott és felsőbbrendű technokraták jogosultak. Ebből a technokrata szemléletből ered a jobboldali vezetőket nagymértékben jellemző hatalmi gőg és elvakultság. A technokraták hajlamosak saját magukat az egész társadalommal, vagy a nemzettel azonsoítani, mert úgy gondolják, hogy az bennük és csakis bennük ébredhetett öntudatra. A hatalmi gőg tehát totalizáló és terrorisztikus, hiszen kizárja a saját játékából mindazokat, akik nem az általa felvetett problémákkal foglalkoznak és nem az általa alkalmazott módszereket használják.

A rendszer totalizáló és terrorisztikus jellege azonban nem csak az áldozatokra jelent veszélyt, hanem a rendszerre önmagára is. A rendszer hatékonyságát ugyanis azok a feszültségek is növelhetik, amelyekre a hatalmi gőg érzéketlen. A társadalmi felszabadítás hitének megrendülése tehát utat nyithat ugyan a teljesítményelv cinikus ideológiája előtt, de épp azért mert ez is csak egy ideológia (vagy ideológia pótlék, ideológia mimikri) hajlamos kivonni önmagát a saját kritériumai alól.

A jobboldal kormányzóképessége végső nem több egy mítosznál, ami csak azért tűnhet valóságnak, mert a kormányzati tevékenység fogalmát is a saját képükre formálták. Valójában ők se értenek a kormányozáshoz, mert csak arra képesek, hogy elhitessék az ellenkezőjét ennek.

Mindezen túl a jobboldali kormányzás totális kudarca arra figyelmeztet, hogy milyen önpusztító erők rejlenek a technokrata szemléletben. Ha figyelembe vesszük ezeket a veszélyeket, akkor azt is beláthatjuk, hogy a hatalom megszerzésére törő politikai erők nem attól lesznek kormányzóképessé, hogy a jobboldaliaknál jobb technokratákká válnak, hanem attól hogy valódi politikai legitimitást szereznek maguknak.

Miért lépnénk ugyanarra az útra, amit egyszer mások már végigjártak és a romlásba vezette őket?

 

Terrorizmus és cigánykérdés

Ha azt írnám, hogy a két probléma azonos, akkor az sokakat felháborítana. Sokak szerint csak egy rasszista hasonlíthatja a magyar romákat a terroristákhoz. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen értelemben beszélünk a terrorizmusról. Ha az általánosan uralkodó értelemben használjuk a terrorizmus kifejezését, akkor valóban nem találhatunk párhuzamot az utóbbi napok eseményei és a saját társadalmunk integrációs problémái között.

Az uralkodó értelmezés szerint ugyanis – és a franciaországi események csak erősítették ezt a meggyőződést – a megtámadott társadalmaknak semmilyen értelemben se felelősek a terrortámadásokért. A többségi társadalom felelősségének kérdése tabutéma, hiszen nem illő dolog az áldozat hibáztatása.

A romaprobléma antirasszista értelmezői szerint viszont a többségi társadalom felelőssége vitathatatlan tény. Antirasszista nézőpontból az együttélés konfliktusai jórészt a többségi társadalom kirekesztő magatartására vezethetőek vissza. A magyarországi többség persze értetlenül viszonyul a saját felelősségét firtató kérdésekhez.

Ugyanúgy, mint a fejlett, nyugati társadalmakban! A többségi társadalom nálunk is és az iszlamistáktól sújtott társadalmakban is puszta áldozatnak tekinti magát, akit nem lehet hibáztatni az ellene elkövetett bűnökért. Csakhogy mindkét esetben egy olyan fél tekinti magát áldozatnak, aki egyébként jelentős erőfölényben van a potenciális bűnelkövetőnek tekintett kisebbséggel szemben. A terroristák pedig sok esetben csak arra reagálnak, ahogy a többség él és visszaél az erőfölényével.

Azok, akik tabusítanák a többségi társadalom felelősségét firtató kérdéseket persze tagadnak mindenféle okozati kapcsolatot a többség és benne saját maguk magatartása, illetve az embertelen támadások között. Szerintük a terroristák, és azok akik mögöttük állnak (tehát adott esetben a kisebbségek egésze), csak azért akarják elpusztítani a felvilágosodás eszméjén alapuló és/vagy civilizált társadalmakat, mert saját maguk civilizálatlan barbárok. Mivel képtelenek beilleszkedni az őket befogadó társadalmakba inkább uralkodni akarnak mindenkin. A többségiek szerint nem a többség teszi embertelenné a kisebbséget hiszen az eredendően barbár.

Arról persze már kevesebb szó esik, hogy többség ténylegesen uralkodik a kisebbségek felett. A többség szinte sohase tekinti magát elnyomónak, hiszen nem tulajdonít magának ilyen szándékokat. Arra viszont csak a legritkább esetben gondolnak, hogy csak azért nem látják magukban az elnyomót, mert képtelenek önmagukat a másik, tehát a kisebbségi társadalom tagjainak szemével nézni. Na de miért is nézné önmagát a barbárok szemével az, aki eleve civilizált?

A civilizálatlan kisebbség koncepciójának konstruálása tehát komoly előnyöket jár a többségi társadalom számára, hiszen mentesíti az önvizsgálat terhéről. Pedig érdemes lenne feltenni legalább egy kérdést: Ha egy erős és egy gyenge fél együttélését nem a kölcsönös felelősség szabályozza, akkor vajon mi? Talán csak nem az uralom?

Ezért fog elbukni Orbán!

 

Azért fog elbukni, mert nem érti a világot. Orbán persze nem hülye, de nem is áll érdekében a világ megértése. A 89-es „nagy generáció” egyik legfiatalabb tagjaként Orbán értette meg leghamarabb, hogy a rendszerváltás által teremtett körülmények között nem sokat nyerhet a realitásalapú politikával.  Hamar felfogta, hogy csak akkor lehet sikeres, ha a saját maga által kreált szörnyek ellen küzd, hiszen generációjának tudáskészlete csak a látszatellenségek legyőzésére elegendő. Így került minden „reálpolitika” behozhatatlan versenyhátrányba a fidesz által nyújtott kínálattal szemben, és így arathattak totális győzelmet a „posztkommunistákon”.

2010 nagy kérdése éppen az volt, hogy miként lehet tovább vinni ezt az ellenség kreáló, örökös ellenzéki politikát kormányzati szerepkörben. A mutatvány sikerült. Első lépésben a 68-asok által uralt EU vált az új ellenséggé (miközben a Brüsszelből utalt pénzek nélkül képtelenek lennénk a felszínen maradni), most pedig a globális uralomra törő USA ellen „kell” küzdenünk.

Győzhet-e Orbán ebben a harcban? Végül is igen, hiszen tudjuk, hogy „bármi megtörténhet”. Bármi, tehát az is, hogy a megalázó vereséget világmegváltó győzelemként tálalják a közmédia és a közösségi háló bértrolljai.

A valóság azonban ezen a ponton valóban túlnőhet Orbán „nagystratégiáján”. Egyrészt azt láthatjuk, hogy az USA valódi ellenfélként kezd viselkedni és győzelemre áll, azaz Orbán úgy járhat, mint szegény Thököly. Másrészt itt vannak a tüntetők, akikkel kapcsolatban csak annyit képes mondani, hogy „csak tüntessenek”. Ez pedig azért probléma, mert odavan az általa fennen hirdetett nemzeti egység képzete. Ezt a helyzetet még az olyan titkos fegyverek se menthetik meg, mint a szakmai és polgári pedigréjét már régen elveszítő „politikai gondolkodó”, vagy a baloldal romjain kukorékoló, azaz az ellenzék felépülésében ellenérdekelt örökös politikai bohóc.

Ami igazán érdekes ebben a történetben az az, hogy miképpen juthatott ide a „Nagy Sátán”.

A kulcs valószínűleg a „rendszerváltók” nemzedéki élményében rejlő hamisság, vagyis az a balítélet, hogy ők egy totalitárius rendszert győztek le. Márpedig ez „totális” tévedés, hiszen a modernitás által felébresztett démonok (vagyis az evilági megváltás különféle hitei) nem 1989-ben, hanem 1956-ban és 1968-ban kaptak végzetes sebet. 1956-ban a politikai totalitarianizmus szenvedett vereséget. 1968-ban pedig a gazdasági totalitarianizmus fulladt ki, mivel elveszítette a vonzerejét az a feltételezés, hogy a világháborúkban meghonosított totális gazdasági mozgósítás módszereivel valódi jólétet lehet teremteni.

A totalizáló modernitás kifulladásának következményei jól ismertek. Megszületett a globális kapitalizmus, és ez 1989-re még azokat a területeket is bekebelezte, ahol az államilag irányított gazdaság még azután is eleven gyakorlat maradt, hogy az evilági megváltás tanának, politikai változatai végleg hiteltelenné váltak.

1989 jelentősége tehát az, hogy a politikai és gazdasági uralom ténye ugyan nem tűnt el, de le kellett mondaniuk arról a reményről,  hogy totálisan uralhatják az emberi lelkeket. Ezt a fejleményt talán az a paradox szituáció illusztrálja a legjobban, hogy a politika már csak úgy tehet kísérletet az egykor volt totális uralmának visszaszerzésére (vagy ennek illúziójára), ha a gazdaság totális uralmával riogatja a híveit (lásd: globalizációellenesség) és vica versa (lásd: terrorizmus, fanatizmus, fasizmus, totalitarianizmus). Ez 1989 jelentősége.

Miután 56-ban a politikai messianizmus elveszítette a lelkekért folytatott harcot, 89-ben a hatalma is odalett. Ezt követően egy olyan „konzervatív” paradigma vált uralkodóvá, amely csak azért alakulhatott ki, mert 68-ban a totális gazdaságszervezés gyümölcse, a jóléti állam is elveszített vonzerejét. Csak a 68-at követő kiábrándulás miatt lehetet sikeres a gazdaságszervezés totalizáló módszereit lebontó „neokonzervatív” paradigma. Így született meg a globalizáció, mint a „totalitás” legújabb manifesztációja. A globalizáció azonban nem új totalitás, hanem csak a totalitás szimulákruma, azaz olyan látszat, olyan tükörkép, aminek már nincs jelen az eredetije, jelölt nélküli jelölő. (A „háttérhatalom” tehát nem más, mint a „szegény ember” szimulákruma.)

1989-ben egy önmagát túlélt „látszat-totalitást”, egy dinamikusnak tűnő „látszat-totalitás” váltotta fel. A globalizáció és a neokonzervativizmus azonban nem győztes ideológia, mert a sikere nem több, mint hogy 68 és 89 után képes volt betölteni a kialakuló vákuum helyzetet. 89 legfontosabb hozadéka ezért az, hogy elhomályosítja az 56 és 68 közötti kapcsolatot. Pedig a politikai és gazdasági megváltás reményének szertefoszlása elválaszthatatlan egymástól. Ez a tény „felejtődött el” 89-ben, és ennek a felejtésnek a részes Orbán is.

A 89-es felejtés következtében 89 győzteseinek olyan ellenséget kerestek maguknak, amit 89-ben már legyőztek. 89 generálta az a versenyfutást, amely egy új, totális ellenség megtalálásáért folyt. A győztes Orbán lett, mert bevetette azt a vezércselt, hogy magát 89-et (az akkor uralomra jutó globalizációt) tette a totalizáló és totalizálható veszélyforrásá. Ehhez az kellett, hogy 89-et a globalizációval azonosíthassa. Ebben kétségkívül segítségére volt az a divatos életérzés, amely éppen 89-et értelmezte a globalizáció totális uralmának születési dátumaként. Ez ellen az „új veszélyforrás” ellen küzdött és küzd Orbán, abban a hitben, hogy a globalizáció ugyanolyan totalitás, mint a 89-ben már legyőzött kommunizmus és ezért ugyanolyan eszközökkel kell küzdeni ellene. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy a totális (mert messianisztikus) kommunizmust nem 89-ben, hanem 56-ban győzték le. 89-ben már csak egy „zombi” gyakorolta hatalmat kellett „elsöpörni”.

Persze Orbánnak valahol igaza volt abban, hogy a rendszerváltó stratégiáját vitte tovább a globalizáció elleni harcban. Ennek oka pedig nem csak a személyes folytonosság. Nem csak arról van szó, hogy sok esetben azok lettek a globalizáció komprádorai, akik 89-ben még a „másik oldalon” álltak. (Lásd a „reform-kommunizmus” és a belső ellenzék mítoszát.) Jól érzékelte, hogy a globalizáció is csak egy „zombi”, hiszen csak az hisz benne – mint kvázi megváltóban – aki hisz a totális politikai hatalom újjászületésének rémében is.

Most ez a rémkép vált semmivé. Most vált világossá, hogy ha egy politikai vezető (jelen esetben Orbán) egy szimulákrum (jelen esetben a globalizáció és 68 szelleme) ellen harcolva kísérletet tesz a totális politikai hatalom kiépítésére, akkor kudarcot fog vallani. Orbán abban tévedett, hogy a totalitást tagadó 68-at totalitásként értelmezte. Ezzel a szellemi „bravúrral” pedig csak annyit ért el, hogy egy látszat-totalitás ellen harcolva egy alternatív látszat-totalitást épített, amely csak addig képes volt elhitetni, hogy valóságos, amíg képes volt félelmet kelteni. A totális politikai hatalom és messianizmus újraépülésétől rettegők ugyanis kénytelenek voltak maguk is messianiszikus tartalomhoz folyamodni, amit a félelemkeltő hatalom ellenségében, vagyis a globalizmusban fedeztek fel. Ezzel pedig nem tettek mást, mint hogy a hatalom kiépítőjének céljait szolgálták.

Erre jött rá az az „új generáció”, akiknek – személyes tapasztalat hiányában – a  89 már nem jelent semmit, és ezért a 89-esek tévedéseiben se osztoznak. Ez a generáció már nem hisz a totális hatalomban így nem is fél attól, tehát messiásra sincs szüksége.