Ha azt írnám, hogy a két probléma azonos, akkor az sokakat felháborítana. Sokak szerint csak egy rasszista hasonlíthatja a magyar romákat a terroristákhoz. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen értelemben beszélünk a terrorizmusról. Ha az általánosan uralkodó értelemben használjuk a terrorizmus kifejezését, akkor valóban nem találhatunk párhuzamot az utóbbi napok eseményei és a saját társadalmunk integrációs problémái között.

Az uralkodó értelmezés szerint ugyanis – és a franciaországi események csak erősítették ezt a meggyőződést – a megtámadott társadalmaknak semmilyen értelemben se felelősek a terrortámadásokért. A többségi társadalom felelősségének kérdése tabutéma, hiszen nem illő dolog az áldozat hibáztatása.

A romaprobléma antirasszista értelmezői szerint viszont a többségi társadalom felelőssége vitathatatlan tény. Antirasszista nézőpontból az együttélés konfliktusai jórészt a többségi társadalom kirekesztő magatartására vezethetőek vissza. A magyarországi többség persze értetlenül viszonyul a saját felelősségét firtató kérdésekhez.

Ugyanúgy, mint a fejlett, nyugati társadalmakban! A többségi társadalom nálunk is és az iszlamistáktól sújtott társadalmakban is puszta áldozatnak tekinti magát, akit nem lehet hibáztatni az ellene elkövetett bűnökért. Csakhogy mindkét esetben egy olyan fél tekinti magát áldozatnak, aki egyébként jelentős erőfölényben van a potenciális bűnelkövetőnek tekintett kisebbséggel szemben. A terroristák pedig sok esetben csak arra reagálnak, ahogy a többség él és visszaél az erőfölényével.

Azok, akik tabusítanák a többségi társadalom felelősségét firtató kérdéseket persze tagadnak mindenféle okozati kapcsolatot a többség és benne saját maguk magatartása, illetve az embertelen támadások között. Szerintük a terroristák, és azok akik mögöttük állnak (tehát adott esetben a kisebbségek egésze), csak azért akarják elpusztítani a felvilágosodás eszméjén alapuló és/vagy civilizált társadalmakat, mert saját maguk civilizálatlan barbárok. Mivel képtelenek beilleszkedni az őket befogadó társadalmakba inkább uralkodni akarnak mindenkin. A többségiek szerint nem a többség teszi embertelenné a kisebbséget hiszen az eredendően barbár.

Arról persze már kevesebb szó esik, hogy többség ténylegesen uralkodik a kisebbségek felett. A többség szinte sohase tekinti magát elnyomónak, hiszen nem tulajdonít magának ilyen szándékokat. Arra viszont csak a legritkább esetben gondolnak, hogy csak azért nem látják magukban az elnyomót, mert képtelenek önmagukat a másik, tehát a kisebbségi társadalom tagjainak szemével nézni. Na de miért is nézné önmagát a barbárok szemével az, aki eleve civilizált?

A civilizálatlan kisebbség koncepciójának konstruálása tehát komoly előnyöket jár a többségi társadalom számára, hiszen mentesíti az önvizsgálat terhéről. Pedig érdemes lenne feltenni legalább egy kérdést: Ha egy erős és egy gyenge fél együttélését nem a kölcsönös felelősség szabályozza, akkor vajon mi? Talán csak nem az uralom?

Azért fog elbukni, mert nem érti a világot. Orbán persze nem hülye, de nem is áll érdekében a világ megértése. A 89-es „nagy generáció” egyik legfiatalabb tagjaként Orbán értette meg leghamarabb, hogy a rendszerváltás által teremtett körülmények között nem sokat nyerhet a realitásalapú politikával.  Hamar felfogta, hogy csak akkor lehet sikeres, ha a saját maga által kreált szörnyek ellen küzd, hiszen generációjának tudáskészlete csak a látszatellenségek legyőzésére elegendő. Így került minden „reálpolitika” behozhatatlan versenyhátrányba a fidesz által nyújtott kínálattal szemben, és így arathattak totális győzelmet a „posztkommunistákon”.

2010 nagy kérdése éppen az volt, hogy miként lehet tovább vinni ezt az ellenség kreáló, örökös ellenzéki politikát kormányzati szerepkörben. A mutatvány sikerült. Első lépésben a 68-asok által uralt EU vált az új ellenséggé (miközben a Brüsszelből utalt pénzek nélkül képtelenek lennénk a felszínen maradni), most pedig a globális uralomra törő USA ellen „kell” küzdenünk.

Győzhet-e Orbán ebben a harcban? Végül is igen, hiszen tudjuk, hogy „bármi megtörténhet”. Bármi, tehát az is, hogy a megalázó vereséget világmegváltó győzelemként tálalják a közmédia és a közösségi háló bértrolljai.

A valóság azonban ezen a ponton valóban túlnőhet Orbán „nagystratégiáján”. Egyrészt azt láthatjuk, hogy az USA valódi ellenfélként kezd viselkedni és győzelemre áll, azaz Orbán úgy járhat, mint szegény Thököly. Másrészt itt vannak a tüntetők, akikkel kapcsolatban csak annyit képes mondani, hogy „csak tüntessenek”. Ez pedig azért probléma, mert odavan az általa fennen hirdetett nemzeti egység képzete. Ezt a helyzetet még az olyan titkos fegyverek se menthetik meg, mint a szakmai és polgári pedigréjét már régen elveszítő „politikai gondolkodó”, vagy a baloldal romjain kukorékoló, azaz az ellenzék felépülésében ellenérdekelt örökös politikai bohóc.

Ami igazán érdekes ebben a történetben az az, hogy miképpen juthatott ide a „Nagy Sátán”.

A kulcs valószínűleg a „rendszerváltók” nemzedéki élményében rejlő hamisság, vagyis az a balítélet, hogy ők egy totalitárius rendszert győztek le. Márpedig ez „totális” tévedés, hiszen a modernitás által felébresztett démonok (vagyis az evilági megváltás különféle hitei) nem 1989-ben, hanem 1956-ban és 1968-ban kaptak végzetes sebet. 1956-ban a politikai totalitarianizmus szenvedett vereséget. 1968-ban pedig a gazdasági totalitarianizmus fulladt ki, mivel elveszítette a vonzerejét az a feltételezés, hogy a világháborúkban meghonosított totális gazdasági mozgósítás módszereivel valódi jólétet lehet teremteni.

A totalizáló modernitás kifulladásának következményei jól ismertek. Megszületett a globális kapitalizmus, és ez 1989-re még azokat a területeket is bekebelezte, ahol az államilag irányított gazdaság még azután is eleven gyakorlat maradt, hogy az evilági megváltás tanának, politikai változatai végleg hiteltelenné váltak.

1989 jelentősége tehát az, hogy a politikai és gazdasági uralom ténye ugyan nem tűnt el, de le kellett mondaniuk arról a reményről,  hogy totálisan uralhatják az emberi lelkeket. Ezt a fejleményt talán az a paradox szituáció illusztrálja a legjobban, hogy a politika már csak úgy tehet kísérletet az egykor volt totális uralmának visszaszerzésére (vagy ennek illúziójára), ha a gazdaság totális uralmával riogatja a híveit (lásd: globalizációellenesség) és vica versa (lásd: terrorizmus, fanatizmus, fasizmus, totalitarianizmus). Ez 1989 jelentősége.

Miután 56-ban a politikai messianizmus elveszítette a lelkekért folytatott harcot, 89-ben a hatalma is odalett. Ezt követően egy olyan „konzervatív” paradigma vált uralkodóvá, amely csak azért alakulhatott ki, mert 68-ban a totális gazdaságszervezés gyümölcse, a jóléti állam is elveszített vonzerejét. Csak a 68-at követő kiábrándulás miatt lehetet sikeres a gazdaságszervezés totalizáló módszereit lebontó „neokonzervatív” paradigma. Így született meg a globalizáció, mint a „totalitás” legújabb manifesztációja. A globalizáció azonban nem új totalitás, hanem csak a totalitás szimulákruma, azaz olyan látszat, olyan tükörkép, aminek már nincs jelen az eredetije, jelölt nélküli jelölő. (A „háttérhatalom” tehát nem más, mint a „szegény ember” szimulákruma.)

1989-ben egy önmagát túlélt „látszat-totalitást”, egy dinamikusnak tűnő „látszat-totalitás” váltotta fel. A globalizáció és a neokonzervativizmus azonban nem győztes ideológia, mert a sikere nem több, mint hogy 68 és 89 után képes volt betölteni a kialakuló vákuum helyzetet. 89 legfontosabb hozadéka ezért az, hogy elhomályosítja az 56 és 68 közötti kapcsolatot. Pedig a politikai és gazdasági megváltás reményének szertefoszlása elválaszthatatlan egymástól. Ez a tény „felejtődött el” 89-ben, és ennek a felejtésnek a részes Orbán is.

A 89-es felejtés következtében 89 győztesei olyan ellenséget kerestek maguknak, amit 89-ben már legyőztek. 89 generálta az a versenyfutást, amely egy új, totális ellenség megtalálásáért folyt. A győztes Orbán lett, mert bevetette azt a vezércselt, hogy magát 89-et (az akkor uralomra jutó globalizációt) tette a totalizáló és totalizálható veszélyforrásá. Ehhez az kellett, hogy 89-et a globalizációval azonosíthassa. Ebben kétségkívül segítségére volt az a divatos életérzés, amely éppen 89-et értelmezte a globalizáció totális uralmának születési dátumaként. Ez ellen az „új veszélyforrás” ellen küzdött és küzd Orbán, abban a hitben, hogy a globalizáció ugyanolyan totalitás, mint a 89-ben már legyőzött kommunizmus és ezért ugyanolyan eszközökkel kell küzdeni ellene. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy a totális (mert messianisztikus) kommunizmust nem 89-ben, hanem 56-ban győzték le. 89-ben már csak egy „zombi” gyakorolta hatalmat kellett „elsöpörni”.

Persze Orbánnak valahol igaza volt abban, hogy a rendszerváltó stratégiáját vitte tovább a globalizáció elleni harcban. Ennek oka pedig nem csak a személyes folytonosság. Nem csak arról van szó, hogy sok esetben azok lettek a globalizáció komprádorai, akik 89-ben még a „másik oldalon” álltak. (Lásd a „reform-kommunizmus” és a belső ellenzék mítoszát.) Jól érzékelte, hogy a globalizáció is csak egy „zombi”, hiszen csak az hisz benne – mint kvázi megváltóban – aki hisz a totális politikai hatalom újjászületésének rémében is.

Most ez a rémkép vált semmivé. Most vált világossá, hogy ha egy politikai vezető (jelen esetben Orbán) egy szimulákrum (jelen esetben a globalizáció és 68 szelleme) ellen harcolva kísérletet tesz a totális politikai hatalom kiépítésére, akkor kudarcot fog vallani. Orbán abban tévedett, hogy a totalitást tagadó 68-at totalitásként értelmezte. Ezzel a szellemi „bravúrral” pedig csak annyit ért el, hogy egy látszat-totalitás ellen harcolva egy alternatív látszat-totalitást épített, amely csak addig képes volt elhitetni, hogy valóságos, amíg képes volt félelmet kelteni. A totális politikai hatalom és messianizmus újraépülésétől rettegők ugyanis kénytelenek voltak maguk is messianiszikus tartalomhoz folyamodni, amit a félelemkeltő hatalom ellenségében, vagyis a globalizmusban fedeztek fel. Ezzel pedig nem tettek mást, mint hogy a hatalom kiépítőjének céljait szolgálták.

Erre jöttek rá az „új generáció” tagjai, akiknek – személyes tapasztalat hiányában – a  89 már nem jelent semmit, és ezért a 89-esek tévedéseiben se osztoznak. Ez a generáció már nem hisz a totális hatalomban így nem is fél attól, tehát messiásra sincs szüksége.

Hosszú agónia elé néz Orbán rendszere, hiszen végképp elveszítette a képességét arra, hogy az önmaga által gerjesztett káosz energiáiból táplálkozzon. Időszerű tehát a lehetséges alternatívák átfogó értelmezése. Erre az igényre válaszolt Tölgyessy Péter, aki szintén úgy gondolja, hogy az idén aratott három választási győzelme ellenére a hatalom gyakorlás aktuális modellje mély válságba került. Tölgyessy szerint a bukás oka az, hogy Orbán a „nemzeti öncélúság” valóságidegen ideológiáját kívánta átültetni a realitásba. Nem mondja ki nyíltan, de a diagnózisból egyértelműen következik, hogy a „nemzeti öncélúság” eszmerendszerével szemben, annak "logikai inverzét", vagyis az „európai mintakövetés” programját tekinti az egyedüli realitásnak. Eszerint a rendszerváltást követő korszak bajainak oka is csak az lehetett, hogy a magyarországi politikai elit és a magyar társadalom nem volt eléggé realista, azaz nem alkalmazta kellő mértékben és kellő következetességgel a világ fejlettebb részein már bevált modelleket.

Világos és egyértelmű válságértelmező séma ez, de valami mégsem stimmel.

Az nyilvánvaló, hogy az egyedi és akár mintaadásra is képes magyar út gondolatában nincs semmiféle eredendően és eredetien magyar. Ez az idea minden, a modernizáció útjára lépő periférikus, vagy félperifériás ország politikai elitjében fejében felmerül. Eredete pedig nem más, mint a centrum országok modernitás kritikus vagy akár modernitás tagadó politikai gondolkodása.

A piac és a jogállam degradálásának ötlete tehát ugyanolyan nyugati eredetű szellemi import, mint maga a piac és a jogállam. Ami nem nyugati behozatal, az az a társadalmi szituáció, amely széles rétegek számára is vonzóvá tette a piac és a jogállam meghaladásának ötletét. Tölgyessy viszont nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy ezért nem csak a „nemzeti öncélúság” hirdetői a felelősek, hanem hozzá hasonló „mintakövetőink” is.

Ennek legfontosabb oka az, hogy valójában csak az „nemzeti öncélúság” hívei másolják a nyugati elméleteket. A „mintakövetők” ellenben a periféria országok politikai gondolkodásának sajátosan nemzeti produktumai, vagyis nincsenek nyugati megfelelőik. Ha kicsit belegondolunk, akkor ez természetes is, hiszen milyen mintát kövessen az, aki épp a fejlődés élvonalában van, vagy éppen oda készül. A valóban sikeres országok nem  másolnak, hanem a felfedezés „új horizontjait” kutatják.

A magyar társadalmat tehát nem az eredendő elmaradottsága, „keleties érzelemvilága” vetette az újjászülető „nemzeti öncélúság” karjaiba, hanem az abból következő frusztráció, hogy a „mintakövetés” ugyanúgy valóságidegen, mint a „nemzeti öncélúság” és ezért a kudarca is ugyanolyan törvényszerű. A „felzárkóztatás” ugyanis sohase eredményezhet valódi felemelkedést, valódi sikert. Épp ellenkezőleg! A mintakövetés – szándéka ellenére – csak a lemaradás tartósítására képes. Márpedig a „nyugati” siker elsődleges záloga és legfontosabb feltétele nagy valószínűséggel az a lélektani felszabadulás, amit csak a valódi kollektív sikerek (például a valódi forradalmak) teremthetnek meg, nem pedig a paternalizmusba torkolló, felülről vezérelt, „elitista” rendszerváltások. A „felülről levezényelt” modernizáció legnagyobb problémája éppen az, hogy nem adhatja meg a terhek és kockázatok önkéntes vállalásából eredő méltóság és felelősség érzetét. Nincs tehát semmi csodálkozni való azon, hogy a modernizáció útjára terelt nép becsapottnak érzi magát, és túl magasnak gondolja az „örökös balek” pozíciójáért fizetett árat.

A magyarországi „modernizálók” persze képtelenek szembenézni azzal a ténnyel, hogy világképük paternalista és ezért a legkevésbé se „nyugati”. Azért kénytelenek folyamatosan „a nép” eredendően keleties jellegére hivatkozni, hogy igazolják sajátosan provinciális paternalista politikájukat, de annak beismerésére már nem hajlandóak, hogy a paternalista politika nem a következménye, hanem az oka „a nép” infantilizálásának. Sőt! Még fel is háborodnak azon, ha az általuk is infantilizált nép a modernitást (és persze a modernizálókat) „elárulva” az alternatív paternalizmusokhoz fordul.

Orbán eljelentéktelenedésének okait tehát nem a nyugati mintáktól való elfordulásban kell keresni.

„Az állam nem merő erőszakszervezet, a modern európai állam pedig csak egészen kis részben az. Másfél ezer éves görög-római előkészítés után, másfél ezer éves keresztény társadalomszervezési munka alapján a háromszáz éves modern újkori alkotmányos állam fejlődése az államot túlnyomó részben erkölcsi személyiséggé tette, mely most azon a ponton van, hogy hatalomkoncentrációból fokozatosan átalakul a tárgyilagos szakszolgálatok szervezetévé. Négy évtizedes marxista–leninista–sztálinista gyakorlatnak sikerült ezt a háromezer éves kultúrfejlődést megfordítani, és az államot ismét emberséget, adott szót, kölcsönösséget nem ismerő dúvaddá tenni. A legsürgősebb feladat ennek a dúvad-államnak minden megnyilvánulását felszámolni. Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait, melyek hosszú időre visszanyúló történeti fejlődés eredményei, s melyeknél jobbat eddig senki nem talált, a népképviseleti alkotmányt, a szabad választásokat, a közigazgatás bírói ellenőrzését, az államhatalmak elválasztását, a szólás- és sajtószabadságot.”

( Bibó István: Az "Elvi tisztázás"-sal párhuzamos, befejezetlen gondolatmenet. 1956. október 27-29.)

Akkor, ha a politikai vezető hatalmát megalapozó szövetség tagjait csak a közjavak rovására lehet kifizetni. Ilyen helyzet úgy alakulhat ki, ha a hatalom bázisát jelentő szövetség szűk körű. Ha az ellenzék gyenge, akkor a hatalmat biztosító szövetségnek se kell nagynak lenni. Sőt! Az ilyen helyzetben a hatalom érdeke az, hogy az egyre kevesebbeket kelljen kifizetni. Jelenleg Magyarországon ez a tendencia, és ezért növekszik a korrupció.

A korrupciót persze nem lehet megszüntetni, de el lehet érni, hogy ne jelentsen problémát. Ehhez az kell, hogy a politikai vezető hatalma széles körű politikai szövetségre támaszkodjon. Ebben a helyzetben ugyanis már nem lehet kifizetni a támogatókat a közjavak puszta fosztogatásával. Ha a hatalmat támogató politikai szövetség nagy létszámú, akkor csak a közjavak növelésével lehet jutalmazni és fenntartani a támogatásukat.

Az új ellenzékiek egyik legfontosabb hosszútávú feladata ezért az lehet, hogy széles körű politikai szövetséget hozzanak létre. Paradox módon, ha valóban választ akarnak adni a korrupció problémájára, akkor nem foglalkozhatnak csak a korrupcióval.

Egy provokatív értelmezés szerint a demokrata és autokrata politikai vezetők között nincs lényegi különbség. Mindegyikük célja a politikai hatalom megszerzése - megtartása és ennek érdekében szükségük van egy szövetségi rendszerre, amit csak anyagi ösztönzőkkel tarthatnak fenn.

Még az sem felétlenül igaz, hogy a demokrata vezetők jobb, humánusabb emberek lennének, mint az autokrata megfelelőik. A két rendszer különbségeinek döntő része egyetlen egy lényegi, meghatározó eltérésre vezethető vissza. Arra, hogy az autokrata vezetők egy kis létszámú szövetségnek köszönhetik a hatalmukat, a demokraták viszont nagy létszámú társulásokat vezetnek.

Ha a vezető hatalma egy szűk körű támogató csoportnak köszönhető, akkor a tagok kifizetése egyszerűen megoldható: Ki kell fosztani azokat, akik nem tartoznak a szövetségbe, vagy – ha vannak az országnak jelentős természeti kincsei – akkor ki kell sajátítani az ebből származó bevételeket. A demokraták feladata jóval komplikáltabb, hiszen a támogatók nagy száma miatt a szövetségen kívüliek kifosztása nem feltétlenül vezet eredményre.

A nagy létszámú szövetséget vezető demokrata vezetők úgy fizetik ki a támogatóikat, hogy olyan közjavakat hoznak létre, amelyekhez az ország egész lakossága hozzáférhet. Ahhoz, hogy ezt megtehessék fejlődő gazdaságra van szükség, hiszen csak az adójövedelmekből lehet finanszírozni a közjavak előállítását. (A gazdasági növekedés tehát nem azonos a közjószágok gyarapodásával.) A gazdaság fejlődése pedig csak akkor lehetséges, ha megfelelő szabadságjogokat biztosítanak a polgáraiknak.

A politikai vezetőt demokratává alakító politikai szükségszerűség, a közjavak előállításának parancsolata ugyanakkor nem zárja ki a korrupció lehetőségét. Sőt! Egy demokrata politikus által vezetett politikai szövetség ugyanazt a két alcsoportot tartalmazza, mint az autokratikus hatalmat támogatók társulása: a nélkülözhetetleneket és a lecserélhetőeket. Márpedig a nélkülözhetetleneket a demokráciákban is ki kell fizetni, és ehhez nem elegendő a közjavak általános növekedése.

A gazdaság megfelelő fejlettségi szintje mellett viszont nem okozhat gondot a nélkülözhetetlenek kifizetése, vagyis a korrupció, hiszen az nem akadályozza a közjavak bővülő újratermelését. A demokratikus rendszerek alapvető sajátossága tehát nem az, hogy hiányzik belőlük a korrupció, hanem az, hogy a demokráciákban egyidejűleg lehetséges a közjavak növelése és a korrupció. Ebből következően egy demokratikus rendszer akkor kezd átfordulni autokratikus irányba, amikor a gazdasági nehézségek miatt a rendszer nélkülözhetetlen támogatóit már csak a közjavak előállításának kárára lehet kifizetni. Ezt a változást a politikai intézményrendszer átalakulása is követi, mivel a közjavak elmaradása miatti elégedetlenségeket, csak a szabadságjogok szűkítésével (és/vagy a közgondolkodás eltorzításával) lehet hatástalanítani. A szabadságok csökkentése pedig tovább rombolja a gazdasági teljesítményt, azaz a közjavak további csökkenését eredményezi.

Ha a Magyarországi viszonyokra alkalmazzuk a fentebbi értelmezői sémát, akkor az lehet az első benyomásunk, hogy 2010 jelentősége, mint a rendszer autokratikus fordulatának dátuma, elmosódik. Az 1990 utáni húsz éves periódus egyik legfontosabb problémája valószínűleg éppen az volt, hogy a gazdasági növekedés és a mindenki által elérhető közjavak bővülése között még a legszerencsésebb években se volt egyértelmű kapcsolat. Inkább azt tapasztalhattuk, hogy a gazdasági növekedés ára a közjavak előállításának visszafogása (Bokros-csomag), a közjavak növelése pedig csak abban az esetben lehetséges, ha a gazdaság bővülését meghaladó (majd azt aláásó) adósságot veszünk a nyakunkba (jóléti rendszerváltás).

Mindez már 2010 előtt ellehetetlenítette a demokratikus rendszer valódi legitimitását. Mivel az volt az általános tapasztalat, hogy a magyar politikusok korruptak és a közjavak mennyisége csökken, kérdésessé vált, hogy a rendszer valóban demokratikus-e. A politikai osztály persze érzékelte, hogy a legitimitásdeficit növekedése hatalmuk elvesztéséhez vezethet. A kialakult helyzetre adott reakciójuk lényege azonban nem az volt, hogy egyszerre növelték a gazdaság teljesítőképességét és a mindenki által elérhető közjavakat. Ehelyett inkább azt a megoldást választották, hogy közös erőfeszítéssel eltorzították magát a közgondolkodást, mégpedig úgy, hogy törölték abból a közjó fogalmát.

Így sodródtunk bele a kétezres évek elejétől kezdődően a „hideg polgárháború” állapotába, amikor a szembenálló politikai erők valós (bár nyilvánosan nem deklarált) célja már nem a közjavak gyarapítása volt, hanem az démoni jegyekkel felruházott ellenség uralomra jutásának megakadályozása, azaz a saját uralom kiépítése.

Azok pedig, akik nem vettek részt ebben a színjátékban egyre nyilvánvalóbban látták, hogy amiben élünk az csak egy „áldemokrácia”. Ebből következik, hogy az aktuálisan legfontosabb kérdéseink egyike éppen az, hogy szükségszerű volt-e az „áldemokrácia” átalakulása valódi autokráciává.

Véleményem szerint nem!

Az egyik legnépszerűbb (és egyúttal legfelületesebb) értelmezés  szerint a 2010 után bekövetkező autokratikus fordulat előrelátható volt, hiszen szükségszerűen következett a fordulatot végrehajtató vezér pszichéjéből. Ez azonban tévedés, hiszen a vezető autoriter hajlama csak szükséges, de nem elégséges feltétele egy autoriter rendszer kiépülésének. Ezt mutatja az is, hogy 2010 előtt nem volt semmiféle „mesterterv” arra vonatkozóan, hogy miképpen kell lebontani a harmadik magyar köztársaságot 2010 után. Sokkal valószínűbb, hogy ha a gazdasági válság nem húzódik el, és az Unió engedélyezte volna a 7%-os költségvetési hiányt, akkor most más politikai keretek között élhetnénk.

A fentebbi okok miatt viszont jelentősen beszűkültek az amúgy diktatórikus hajlamú vezető lehetőségei. Azt látta, hogy az általa vezetett politikai szövetséget mindenképpen ki kell fizetni. Jól tudta, hogy ezt csak külső (EU-s pénzek, hitelek), vagy belső forrásokból teheti meg. Miután a külső források megszerzésnek lehetősége jelentősen csökkent, csak belső forrásokra számíthatott. Ezek megszerzése viszont nem volt lehetséges a fennálló jogi keretek között. Így indultunk el az egész politikai rendszer átalakításának útján.

A közkeletű értelmezéssel szemben tehát Orbán nem azért indult el az autokratikus rendszer kiépítésének útján, mert csak így elégíthette ki az eredendően benne lévő diktatórikus vágyait. Ezt a harmadik köztársaság adott keretei között is megtehette volna. Sokkal valószínűbb, hogy a gazdasági lehetőségek beszűkülése volt a fő ok.

Az Unió előírásainak szigorúsága lehetett az autoriter fordulat kiváltó oka, a lehetőséget viszont a hazai közgondolkodás eltorzulása teremtette meg. Ez utóbbiban Orbán felelőssége döntő, de nem kizárólagos. Paradox módon manapság már csak a politikai gondolkodás 2002-től kezdődő rohamos eltorzulása az egyetlen tényező, ami szükségtelenné teszi a teljes autokratikus fordulatot. Orbán karakterétől valószínűleg nem lenne idegen egy ilyen átalakítás se, viszont nincs rá szüksége. Ennek oka pedig az, hogy a közjó hamis elképzelése az Orbán rezsimben is érvényesülhet.

Már jó ideje megszoktuk, hogy a közjó nem a közjavak gyarapodását jelenti, hanem a kultúrharc megnyerését. Ezért képes elfogadni az Orbán hatalmát megalapozó politikai szövetség azt az illúziót, hogy még mindig érvényesül a közjó. Orbán tehát továbbra is nagy létszámú politikai szövetségre támaszkodhat. Az, hogy a romló gazdasági körülmények kötött is képes busás jutalomban részesíteni a nélkülözhetetlenek szűk körét, nem nagy kunszt, hiszen elegendő kifosztani a társadalmat. Inkább az okozhat nehézséget, hogy a nélkülözhetetlenek szűk körén kívül eső támogatók továbbra is demokratikusnak lássák a rendszert, azaz olyannak, amely képes megvalósítani a közjó valamely koncepcióját. Ezt a célt szolgálják a "hanyatló nyugatot" leckéztető, és a nagy, értékelvű társadalmi átalakulás vízióját felvázoló miniszterelnöki megnyilvánulások.

Orbán tehát olyan játékos, aki a saját politikai szövetségének kifizetésekor egyszerre használ valódi és hamis pénzt. Ezért nem fordulnak el tőle a hívei és ezért nincs szüksége arra, hogy valódi autokráciát építsen ki. Így viszont lehetősége van arra, hogy a legszűkebb támogatói körének anyagi gyarapodását egy végtelennek tűnő erőforrásból, az eu-s pénzekből, biztosítsa.

Az következne mindebből, hogy a helyzet reménytelen?

Elvileg igen!

Ha a rendszer demokratikus jellegének valamiféle látszata elegendő az eu-s források megszerzéséhez, akkor a hatalmat támogató politikai szövetség minden esetben mentesülhet az időnkénti fosztogatásoktól. A politikai szövetség tagjait is érintő általános lecsúszásért pedig a közjó hamis koncepciójának érvényesülése kárpótol. Az EU tehát segít a demokrácia olyan látszatának fenntartásában, ami éppen elég az eu-s támogatások biztosításához.

A rendszernek azonban van egy gyenge pontja: Az, hogy a közjó hamis koncepciója csak addig maradhat érvényes, amíg nem kerül szembe egy valódi alternatívával, azaz a közjó egy valódi koncepciójával. Ha az éppen uralkodó, kultúrharcos közjókoncepció alternatívája nem egy másik kultúrharcos közjókoncepció, akkor rövid úton lelepleződhetnek a rendszer által használt hamis "fizetőeszközök". Ez pedig a hatalmat támogató politikai szövetség jelentős meggyengülését, vagy akár annak szétesését is eredményezheti.

Látva a legújabb közvélemény kutatási adatokat úgy tűnik, hogy a fentebbi folyamat már el is kezdődött. Mivel a tüntetések bebizonyították, hogy a hatalom által hirdetett népi egység csak illúzió, sokak számára már nem "kifizetődő" a hatalom támogatása.

A hamis közjókoncepció felbomlása tehát már elkezdődött. Mondhatni "van rá igény". A kérdés ezért most már csak az, hogy lesznek-e olyan politikai szövetségek, amelyek tudatosan folytatják egy alternatív és valós közjókoncepció kidolgozását. 

Megfelelő érv-e a tüntetésekkel szemben, hogy a résztvevők megrészegedhetnek a saját erejüktől és ez káoszba boríthatja az egész országot?

Természetesen nem árt, ha elővigyázatosak vagyunk, de ezzel együtt kezeljük a helyükön a dolgokat. Amikor régóta gyülemlő feszültségek törnek a felszínre, akkor sohase zárható ki a spontán rendzavarás és erőszak kirobbanása. Ezek az események mindig sajnálatosak, azonban spontán jellegükből adódóan szükségszerűen átmenetiek.

Mivel a spontán erőszak csak a tömegmegmozdulásokból nőhet ki, ezért elvileg a rendbontás spontán lecsillapodásának is törvényszerűnek kellene lennie. A tömeg ugyanis hétköznapi emberekből áll, akiknek nem az a hivatásuk, hogy főállású tüntetőként tevékenykedjenek. Ráadásul a hétköznapi beágyazottságából adódóan a tömeg maga is fél az erőszaktól és főleg az erőszak eszkalálódásától. Ez a félelem olyan mértékű, hogy kevesen vannak tudatában annak, hogy az állam nevében elkövetett erőszakos cselekmények jóval több áldozattal járnak, mint a spontán polgári megmozdulások.

Az állam szervezett erőszakot használ, a tömeg viszont csak spontán módon lehet erőszakos, és ez hatalmas különbség. Az államnak persze meg kell védenie a polgárait. Ez az egyik szempont. A másik szempont meg az, hogy a spontán „népi” erőszakkal szembehelyezett szervezett állami erőszak ne indítson el ellenoldali szerveződést. Ez ugyanis az erőszak eszkalációját eredményezheti, amiből az állam – látszólagos túlhatalma ellenére – ritkán jöhet ki jól.

Az államhatalom birtokosainak tehát döntő felelőssége van abban, hogy milyen kimenetellel zárulnak a különböző megmozdulások. Remélhetően tisztában vannak azzal, hogy nem csak a szerepükből következő kötelességeik, de a saját önző érdekeik szempontjából is, akkor járnak el jól, ha valóban a védelem és a csillapítás célzatával vetik be a rendelkezésükre álló erőszakos eszközöket.

Végezetül ne feledjük, hogy az újonnan kialakult politikai frontvonal egyik oldalán valóban a rendetlenkedők állnak, a másik oldalon pedig a „rendpártiak”. Csakhogy nálunk a tüntető tömegek akarnak rendet, míg az "elit" az aki a lázadás állapotában él.

Talán még nem részegedett meg annyira önmagától ez a lázadó elit, hogy megpróbálja demonstrálni az erejét.

Azért nem térhet vissza Gyurcsány mert nem a politikai modernizáció ügyét képviseli (hanem a sajátját)!

Azzal, hogy Ő harcolná ki az előrehozott választások ügyét, Gyurcsány a rendszer biztonsági szelepének pozíciójába helyezte magát. Igaz ennek felfogására a "nagy vezető" valószínűleg már képtelen. (Ha mégis képes erre, akkor azt abból fogjuk tudni, hogy Gyurcsány ötlete megvalósul.) Tegyük fel, hogy Gyurcsány éri el az előrehozott választásokat. Mi fog történni? Függetlenül a végeredménytől újból megszilárdul az elmúlt 25 év éppen most bomladozó fél-demokratikus és politikaellenes legitimációs modellje. Persze Orbán már elfelejtette, hogy érdekei valójában azonosak Gyurcsánnyal, és ezért mindent megtesz azért, hogy megakadályozza az előrehozott választásokat. Gyurcsány minden bizonnyal erre a reakcióra számít és abban reménykedik, hogy hasznot húzhat a "vezér" makacssága miatt növekvő ellenállásból. Szerencsénkre a tüntetőknek Gyurcsány nem adhat célokat, hiszen ugyanolyan egocentrikus, mint Orbán, és ezért a valódi politikai modernizáció mibenlétét se érzékeli.

Mindennek oka az, hogy a mániákus hatalom támogatói és ellenségei között sajátos együttműködés alakult ki. Az orbáni rendszer totalitáriusnak tűnhet, hiszen azért kreál ellenségeket, hogy aztán mozgósíthasson ellenük. A cél ugyanakkor nem az ellenség megsemmisítése, hanem az, hogy bevonja azt a hatalom játékába. Az orbáni politikai „zsenialitásának” mítosza éppen annak a képességnek a túlhangsúlyozásán  alapul, hogy nem csak az aktív és passzív kollaboránsokat képes „táncra csábítani”, hanem a rendszer „ellenségeit” is.

A rendszer ideológusai szerint mindenkinek az a legjobb, ha van egy olyan hatalmi központ, amely rendelkezik a fentebbi képességekkel. Eszerint a közjó azzal a hatalmi gyakorlattal azonos, amely még hatalomnak alávetettek ellenállási erőfeszítéseit is az uralmi rendet éltető energiává alakítja. Ehhez a hatalmi gyakorlathoz kell egy olyan politikai „géniusz” aki úgy képes provokálni az ellenfeleit, hogy azok válaszreakciói beilleszkedjenek a provokatőr stratégiai elképzeléseibe.

A köz javáról alkotott hatalom centrikus koncepció legfőbb előnye, hogy egy anomiás társadalomban is képes a rendezettség illúzióját kelteni, vagyis abban a szocializációs közegben, ahol a közösségi lét kereteit nem a mindenki által elismert és követett elvek határozzák meg. Ha a hatalom képes elérni, hogy még az ellenfelei is az általa kijelölt keretek között gondolkodjanak, akkor valóban nincs szükség olyan elvekre és gyakorlatokra, amelyek érvényességét mindenki elismeri és kész azok szerint cselekedni.

Nagy gyengesége ennek a hatalmi gyakorlatnak, hogy csak az anomikus társadalomban képes fenntartani a rendezettség illúzióját. Ebből következően csak addig érvényesülhet, amíg a társadalom az elvnélküliség állapotában él. Ezért lesz ez a hatalom teljesen öncélú, hiszen nem is érdeke, hogy bármint megoldjon a társadalmi problémákból. A rendszer „anomiafüggése” ugyanakkor kiszolgáltatottá teszi a az olyan közösségek oldaláról érkező kihívásoknak, amelyek világos elvek alapján rendezik a saját ügyeiket.

Ez történik most is!

Mivel a rendszer létérdeke az, hogy a vele szembeálló erőket vagy passzivitásra kárhoztassa, vagy arra, hogy foglalják el a „hivatalos ellenség” pozícióját, ezért semmit se tud kezdeni azokkal, akik úgy aktivizálódnak, hogy a hivatásos ellenzékieket is - és ezáltal az egész hatalom legitimáló mechanizmust - elutasítják.

A jelenleg legfontosabb kérdés tehát az, hogy a rendszer valódi ellenfelei hogyan kerülhetik el azt, hogy a rendszer „hivatalos ellenségeivé” váljanak. Az egyik lehetőség az, hogy nem hagyják magukat provokálni. Ez persze elég nehéz, és annál nehezebb ellenállni a provokációnak, minél inkább a rendszer gyors, hatalmi váltással történő megdöntése a cél. Az ellenzéki összefogás, nemrég látható tragikomikus végkimenetele kiválóan szemléltette mindezt.

A fentebbi csapdahelyzetből akkor lehet kilépni, ha a rendszer valódi ellenfelének pozíciójára aspirálók feladják a hagyományos értelemben vett hatalmi aspirációikat. A mostani „mozgalmárok” pontosan ezt teszik! Jól tudják, hogy amíg nincs valódi társadalmi erjedés, addig a hatalmi eszközökkel lebonyolított „rendszerváltás” csak kontraproduktív lehet. Az elsődleges cél tehát az „erjesztés”.

Ez a stratégiaváltás persze nagy önmérsékletet igényel, és itt jön a képbe újból az anomia kérdése. Miért van az, hogy a rendszer „hivatásos ellenzéke” csak és kizárólag a hatalomváltással megvalósított rendszerváltásban hisz? Ennek oka az, hogy csak akkor érzik magukat biztonságban, ha a hatalom virtuális sáncain belül tudhatják magukat. Ez azonban tévedés, hiszen a hatalom csak a védettség és a rendezettség illúzióját adhatja. Valódi rendet és védelmet csak akkor remélhetünk, ha képesek vagyunk határt szabni a hatalomnak.

Persze érthető, hogy a hivatásos ellenzék is csak hatalom centrikusan tud gondolkodni. A rendszer kárvallottjainak többsége ugyanis valóban anomikus körülmények között él és gondolkodik. Ezért képtelenek arra, hogy olyan közösségeket alkossanak, amelyek elveit mindenki elfogadja és érvényesíti. A jelenlegi rendszer megbuktatásának előfeltétele tehát nem az, hogy a rendszer ellenfelei átveszik a kormányzat, a média és a gazdaság fölötti hatalmat, hanem az, hogy olyan autonóm közösségi formákat építenek ki maguknak, amelyek egyszerűen fogyaszthatatlanok a fennálló hatalmi rend számára.

A kormányzati hatalom viselkedésének az átalakulása csak ezeknek az autonóm közösségeknek a „kiizzadása” után remélhető.

A jelenleg formálódó népi mozgalom korrupció és politikusellenes. Innen kiindulva a tüntetők és a tüntetőkkel szimpatizálók jelentős része eljutott oda, hogy az elmúlt 25 éves periódus egészét elítélik. Van aki ezen megrémül, vagy kikéri magának. Mások szerint a „nagy öregek” nevetségesek, nem látják a lényeget . De vajon mi a reális tartalma a kívülről artikulálatlannak tűnő korrupció-elit-elmulthuszonötév ellenességnek?

Elsőként azt érdemes figyelembe venni, hogy a harmadik magyar köztársaság sajátos szerepet töltött be a modern Magyarország történetében. A rendszerváltó korszak egyedi vonása az volt, hogy egyszerre kellett kiépíteni a kapitalizmust és az annak megfelelő osztálytársadalmat, illetve egy modern tömegdemokráciát. A végkifejletet ismerve azt is ki lehet jelenteni, hogy a két cél közül az elitépítés szempontjai mindig előnyt élveztek. 2010 után csupán annyi változás történt, hogy átalakították az elitépítés folyamatát leplező színjátékot. 2010 óta már nem a demokráciát építjük, hanem a nemzetet.

Mivel a politika már 2010 előtt is csak a gazdasági hatalom eszköze volt, ezért a társadalmi-gazdasági átalakulás projektje olyan mechanizmusokat juttatott meghatározó helyzetbe, amelyek alapvetően tagadták egy modern tömegdemokrácia morális alapelveit. Olyan gyakorlatok uralkodtak el a közéletben amelyek megkérdőjelezték a rendszer demokratikus jellegét és ezért nem válhattak a valóban demokratikus politikai szocializáció iskoláivá se.

Ez a sajátos hatalmi szituáció volt az oka annak, hogy huszonöt év alatt se sikerült meghaladni a kádár rendszer felemás modermizációját, vagyis azt az egyedi magyar utat, amely az anyagi és kulturális javakhoz való folyamatosan bővülő hozzáférést, a politikai artikuláció lehetőségeitől való megfosztással, majd önkéntes lemondással kombinálta. A kádár korszakban kialakuló konfliktuskerülő közéleti szocializáció azért maradhatott meghatározó a rendszerváltás után is, mert az elitépítés céljainak az felelt meg, ha a polgárok csupán életidegen és fölösleges civakodásokkal terhelt tevékenységet láttak a politikában, nem pedig annak lehetőségét, hogy gátat szabjanak a saját kizsákmányolásuknak.

Mindez tökéletes ellentéte egy valóban modern demokratikus politikai életnek, hiszen annak eredendő célja nem más mint a közösségi transzparencia hiányából fakadó uralmi viszonyok felszámolása, és annak biztosítása, hogy csak azok a hatalmi pozíciók maradjanak fenn, amelyek elosztása közösségi ellenőrzés alatt megy végbe.

Abban az esetben viszont, amikor az osztálytársadalmat hatalmi eszközökkel akarják létrehozni, akkor a politika csak kontraproduktív lehet. Az ilyen önellentmondó politikát viszont csak egy politikaellenessé tett közösségnek lehet eladni. Ezt a célt szolgálják az ideológiaellenes víziók. Ezeknek két fő változata ismeretes: a jövőközpontú szakértői mítosz és a múltközpontú identitáspolitika.

Így jutottunk el korunk antipolitikus hatalmi struktúrájának kiépítéséhez, amikor győzött a homogén és oszthatatlan nemzet koncepciójával operáló antiideologikus identitáspolitika. Ebből pedig csak akkor törhetünk ki, ha befejezzük a kádár korszakból örökölt és az elmúlt huszonöt év alatt tovább éltetett felemás modernizációt, és felszámoljuk az antipolitikus mentalitást illetve az ezeket tápláló hamis mítoszokat.

Ez lenne a politikai modernizáció projektje.

A baloldali ellenzék válságának állandósulásával és az ellenzéken belüli erőviszonyok ennek köszönhető átrendeződésével párhuzamosan érdekes vita bontakozott ki, hogy miképpen orvosolható a harmadik köztársaság és a NER közös rákfenéje, vagyis a társadalom szabadsághiányos állapota. Az egyik álláspont képviselője szerint csak a szabadság intézményesítése eredményezheti a társadalom szabadságvágyának fejlődését. A másik elgondolás képviselője viszont úgy látja, hogy már a harmadik köztársaság hanyatlásának is az volt az oka, hogy a szabadság formális-intézményi felfogása a szabadságélmény elsorvadásához és ezzel a szabadsághiányhoz vezetett. Ugyanezen értelmezés szerint egy stabil köztársaság akkor hozható létre, ha az egyoldalú intézményes megközelítést az autonómiákat és a szabadságintézményeket összhangba hozó konzervatív politikával váltjuk fel.

Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy mi kell egy stabil köztársasághoz és politikai közösséghez.

A köztársaság stabilitásának (és hanyatlásának) archetipikus története a római köztársaság története.

Róma volt az a köztársaság, amely a politikai erényekre alapozott politikai közösség eszményét adta nekünk. Mivel Róma köztársaság volt, a politikai intézményei teret adtak az intrikák, hatalmi játékok és árulások bonyolult rendszerének, vagyis az állandósuló hatalmi versengésnek. A római rendszer viszont nem csak az egyeduralom kiépítését akadályozta, hanem azt is, hogy az állandó versengés káosszá váljon. Ez annak az erkölcsi kódexnek volt az eredménye, amit a „római erény” testesített meg: bátorság, irgalom, bölcsesség, kötelességtudat, szerénység és méltóság.

Miből táplálkozott az erény köztársaságát megalapozó erkölcsi tekintély? Nem másból, mint a tiszteletreméltó ősök által felállított példákból. A köztársaság azért nem igényelte a dicsőség és hatalomvágy „vétkének” kiiktatását, mivel egy igazi arisztokratának az egyéni dicsőség elérése által kellett gazdagítani a család dicsőségét, ami lehetetlenné tette a cursus honorum, vagyis a becsület ösvényének elhagyását.  A hatalmasok állandósuló versengése nem rombolta a köztársaság tekintélyét, hanem a kreatív energiák legfontosabb forrásává vált.

Innen ered a római rendszer legegyedibb vonása a politikai stabilitás, és erre a stabilitásra még a modern tömegdemokráciák (különösen ezek fiatal verziói) is irigykedve tekinthetnek. Talán nem véletlen, hogy a fentebb említett konzervatív program hátterében is felfedezhető az az elgondolás miszerint egy erényes modern „arisztokrácia” lenne a stabil köztársaság legfőbb záloga.

Az viszont igencsak kérdéses, hogy a progresszív adózás erkölcstelenné nyilvánítása valamint az „élősködők” toposzának kialakítása valóban létrehozhat-e egy modern arisztokráciát. A római mintával összevetve ugyanis rögtön nyilvánvalóvá válhat, hogy a modern demokráciák önjelölt arisztokratái, legtöbbször teljesen híján vannak az irgalom és a nagylelkűség erényének!

A progresszív adózás erkölcstelenségét állító konzervatív argumentáció szerint a progresszív adózás nem más, mint a szolidaritás erényének a kikényszerítése. Az erényeket viszont nem lehet kikényszeríteni (hiszen annak forrása az egyén autonóm akarata). A progresszív adózás erkölcsi igazolása tehát önellentmondás.

Az tény, hogy a kényszer valóban nem tehet erényessé. Ugyanakkor az is tény, hogy a bűnöket és a vétkeket (vagyis az erényes-autonóm lét társadalmi feltételeit romboló tényezőket) csak kényszerrel lehet korlátozni. A szolidaritás erény, vagyis kényszerrel nem érhető el. A szolidaritás ellentéte, vagyis a pleonexia vétke, viszont csak kényszerrel korlátozható.

A progresszív adózás tehát akkor igazolható erkölcsileg, ha bebizonyosodik, hogy célja nem a szolidaritás erényének kikényszerítése, hanem a pleonexia vétkének visszaszorítása. Mikor esünk a pleonexia vétkébe? Akkor ha jogosulatlan, erkölcsileg igazolhatatlan előnyre teszünk szert. Márpedig a progresszív adózás erkölcsi igazolása éppen arra az állításra épül, hogy  a spontán módon kialakuló vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek nem tekinthetőek minden esetben az erkölcsi érdem vagy vétek egyenes következményeinek.

Ebből persze az a következtetés is levezethető, hogy ha a jövedelmek és vagyonok eloszlásának spontán rendje nem értelmezhető az erény következményéként, akkor nem méltányos a bűn gyümölcsének se tekinteni. Ez valóban így van, csakhogy ebben ez esetben még mindig megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy igazolható-e a ragaszkodásunk egy erkölcsi szempontból semleges elosztási rendszerhez.

Ez utóbbi lehetőség nem zárható ki automatikusan. Ha úgy tekintünk a társadalmunkra, mint egy szerencsejátékos közösségre, akkor nem lehet kifogásunk az ellen, ha a nyertesek mindent visznek.

Az ekképpen felfogott társadalmakból viszont sohase válhat valódi politikai közösség. Márpedig ahhoz, hogy stabil köztársaságot hozzunk létre politikai közösséget kell alkotnunk, ami csak akkor lehetséges, ha  nem szerencsejátékosok alkalmi csoportosulásaként tekintünk önmagunkra, hanem olyan egyénekként, akik közös küldetést teljesítenek és ezért osztoznak egymás sorsában.

A közös küldetés célja pedig nem más mint a civil állapot, vagyis az alattvalói lét ellentétének  elérésé, amikor a politikai közösség minden tagja eljuthat az önbecsülés állapotába. Abba az állapotba, amikor már nem ragaszkodunk az erkölcsi szempontból semleges előnyeinkhez. Egy modern arisztokrata számára ez nem jelent mást, mint hogy aktívan gyakorolja a nagylelkűség erényét, vagyis legitimnek tekinti a progresszív adózást.

Összefoglalva: a progresszív adózás jóval hatékonyabb mintát teremthet egy valódi modern arisztokrácia megteremtésére, mint az egykulcsos modell.