A baloldali ellenzék válságának állandósulásával és az ellenzéken belüli erőviszonyok ennek köszönhető átrendeződésével párhuzamosan érdekes vita bontakozott ki, hogy miképpen orvosolható a harmadik köztársaság és a NER közös rákfenéje, vagyis a társadalom szabadsághiányos állapota. Az egyik álláspont képviselője szerint csak a szabadság intézményesítése eredményezheti a társadalom szabadságvágyának fejlődését. A másik elgondolás képviselője viszont úgy látja, hogy már a harmadik köztársaság hanyatlásának is az volt az oka, hogy a szabadság formális-intézményi felfogása a szabadságélmény elsorvadásához és ezzel a szabadsághiányhoz vezetett. Ugyanezen értelmezés szerint egy stabil köztársaság akkor hozható létre, ha az egyoldalú intézményes megközelítést az autonómiákat és a szabadságintézményeket összhangba hozó konzervatív politikával váltjuk fel.
Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy mi kell egy stabil köztársasághoz és politikai közösséghez.
A köztársaság stabilitásának (és hanyatlásának) archetipikus története a római köztársaság története.
Róma volt az a köztársaság, amely a politikai erényekre alapozott politikai közösség eszményét adta nekünk. Mivel Róma köztársaság volt, a politikai intézményei teret adtak az intrikák, hatalmi játékok és árulások bonyolult rendszerének, vagyis az állandósuló hatalmi versengésnek. A római rendszer viszont nem csak az egyeduralom kiépítését akadályozta, hanem azt is, hogy az állandó versengés káosszá váljon. Ez annak az erkölcsi kódexnek volt az eredménye, amit a „római erény” testesített meg: bátorság, irgalom, bölcsesség, kötelességtudat, szerénység és méltóság.
Miből táplálkozott az erény köztársaságát megalapozó erkölcsi tekintély? Nem másból, mint a tiszteletreméltó ősök által felállított példákból. A köztársaság azért nem igényelte a dicsőség és hatalomvágy „vétkének” kiiktatását, mivel egy igazi arisztokratának az egyéni dicsőség elérése által kellett gazdagítani a család dicsőségét, ami lehetetlenné tette a cursus honorum, vagyis a becsület ösvényének elhagyását. A hatalmasok állandósuló versengése nem rombolta a köztársaság tekintélyét, hanem a kreatív energiák legfontosabb forrásává vált.
Innen ered a római rendszer legegyedibb vonása a politikai stabilitás, és erre a stabilitásra még a modern tömegdemokráciák (különösen ezek fiatal verziói) is irigykedve tekinthetnek. Talán nem véletlen, hogy a fentebb említett konzervatív program hátterében is felfedezhető az az elgondolás miszerint egy erényes modern „arisztokrácia” lenne a stabil köztársaság legfőbb záloga.
Az viszont igencsak kérdéses, hogy a progresszív adózás erkölcstelenné nyilvánítása valamint az „élősködők” toposzának kialakítása valóban létrehozhat-e egy modern arisztokráciát. A római mintával összevetve ugyanis rögtön nyilvánvalóvá válhat, hogy a modern demokráciák önjelölt arisztokratái, legtöbbször teljesen híján vannak az irgalom és a nagylelkűség erényének!
A progresszív adózás erkölcstelenségét állító konzervatív argumentáció szerint a progresszív adózás nem más, mint a szolidaritás erényének a kikényszerítése. Az erényeket viszont nem lehet kikényszeríteni (hiszen annak forrása az egyén autonóm akarata). A progresszív adózás erkölcsi igazolása tehát önellentmondás.
Az tény, hogy a kényszer valóban nem tehet erényessé. Ugyanakkor az is tény, hogy a bűnöket és a vétkeket (vagyis az erényes-autonóm lét társadalmi feltételeit romboló tényezőket) csak kényszerrel lehet korlátozni. A szolidaritás erény, vagyis kényszerrel nem érhető el. A szolidaritás ellentéte, vagyis a pleonexia vétke, viszont csak kényszerrel korlátozható.
A progresszív adózás tehát akkor igazolható erkölcsileg, ha bebizonyosodik, hogy célja nem a szolidaritás erényének kikényszerítése, hanem a pleonexia vétkének visszaszorítása. Mikor esünk a pleonexia vétkébe? Akkor ha jogosulatlan, erkölcsileg igazolhatatlan előnyre teszünk szert. Márpedig a progresszív adózás erkölcsi igazolása éppen arra az állításra épül, hogy a spontán módon kialakuló vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek nem tekinthetőek minden esetben az erkölcsi érdem vagy vétek egyenes következményeinek.
Ebből persze az a következtetés is levezethető, hogy ha a jövedelmek és vagyonok eloszlásának spontán rendje nem értelmezhető az erény következményéként, akkor nem méltányos a bűn gyümölcsének se tekinteni. Ez valóban így van, csakhogy ebben ez esetben még mindig megválaszolatlanul marad az a kérdés, hogy igazolható-e a ragaszkodásunk egy erkölcsi szempontból semleges elosztási rendszerhez.
Ez utóbbi lehetőség nem zárható ki automatikusan. Ha úgy tekintünk a társadalmunkra, mint egy szerencsejátékos közösségre, akkor nem lehet kifogásunk az ellen, ha a nyertesek mindent visznek.
Az ekképpen felfogott társadalmakból viszont sohase válhat valódi politikai közösség. Márpedig ahhoz, hogy stabil köztársaságot hozzunk létre politikai közösséget kell alkotnunk, ami csak akkor lehetséges, ha nem szerencsejátékosok alkalmi csoportosulásaként tekintünk önmagunkra, hanem olyan egyénekként, akik közös küldetést teljesítenek és ezért osztoznak egymás sorsában.
A közös küldetés célja pedig nem más mint a civil állapot, vagyis az alattvalói lét ellentétének elérésé, amikor a politikai közösség minden tagja eljuthat az önbecsülés állapotába. Abba az állapotba, amikor már nem ragaszkodunk az erkölcsi szempontból semleges előnyeinkhez. Egy modern arisztokrata számára ez nem jelent mást, mint hogy aktívan gyakorolja a nagylelkűség erényét, vagyis legitimnek tekinti a progresszív adózást.
Összefoglalva: a progresszív adózás jóval hatékonyabb mintát teremthet egy valódi modern arisztokrácia megteremtésére, mint az egykulcsos modell.
