Egy provokatív értelmezés szerint a demokrata és autokrata politikai vezetők között nincs lényegi különbség. Mindegyikük célja a politikai hatalom megszerzése - megtartása és ennek érdekében szükségük van egy szövetségi rendszerre, amit csak anyagi ösztönzőkkel tarthatnak fenn.
Még az sem felétlenül igaz, hogy a demokrata vezetők jobb, humánusabb emberek lennének, mint az autokrata megfelelőik. A két rendszer különbségeinek döntő része egyetlen egy lényegi, meghatározó eltérésre vezethető vissza. Arra, hogy az autokrata vezetők egy kis létszámú szövetségnek köszönhetik a hatalmukat, a demokraták viszont nagy létszámú társulásokat vezetnek.
Ha a vezető hatalma egy szűk körű támogató csoportnak köszönhető, akkor a tagok kifizetése egyszerűen megoldható: Ki kell fosztani azokat, akik nem tartoznak a szövetségbe, vagy – ha vannak az országnak jelentős természeti kincsei – akkor ki kell sajátítani az ebből származó bevételeket. A demokraták feladata jóval komplikáltabb, hiszen a támogatók nagy száma miatt a szövetségen kívüliek kifosztása nem feltétlenül vezet eredményre.
A nagy létszámú szövetséget vezető demokrata vezetők úgy fizetik ki a támogatóikat, hogy olyan közjavakat hoznak létre, amelyekhez az ország egész lakossága hozzáférhet. Ahhoz, hogy ezt megtehessék fejlődő gazdaságra van szükség, hiszen csak az adójövedelmekből lehet finanszírozni a közjavak előállítását. (A gazdasági növekedés tehát nem azonos a közjószágok gyarapodásával.) A gazdaság fejlődése pedig csak akkor lehetséges, ha megfelelő szabadságjogokat biztosítanak a polgáraiknak.
A politikai vezetőt demokratává alakító politikai szükségszerűség, a közjavak előállításának parancsolata ugyanakkor nem zárja ki a korrupció lehetőségét. Sőt! Egy demokrata politikus által vezetett politikai szövetség ugyanazt a két alcsoportot tartalmazza, mint az autokratikus hatalmat támogatók társulása: a nélkülözhetetleneket és a lecserélhetőeket. Márpedig a nélkülözhetetleneket a demokráciákban is ki kell fizetni, és ehhez nem elegendő a közjavak általános növekedése.
A gazdaság megfelelő fejlettségi szintje mellett viszont nem okozhat gondot a nélkülözhetetlenek kifizetése, vagyis a korrupció, hiszen az nem akadályozza a közjavak bővülő újratermelését. A demokratikus rendszerek alapvető sajátossága tehát nem az, hogy hiányzik belőlük a korrupció, hanem az, hogy a demokráciákban egyidejűleg lehetséges a közjavak növelése és a korrupció. Ebből következően egy demokratikus rendszer akkor kezd átfordulni autokratikus irányba, amikor a gazdasági nehézségek miatt a rendszer nélkülözhetetlen támogatóit már csak a közjavak előállításának kárára lehet kifizetni. Ezt a változást a politikai intézményrendszer átalakulása is követi, mivel a közjavak elmaradása miatti elégedetlenségeket, csak a szabadságjogok szűkítésével (és/vagy a közgondolkodás eltorzításával) lehet hatástalanítani. A szabadságok csökkentése pedig tovább rombolja a gazdasági teljesítményt, azaz a közjavak további csökkenését eredményezi.
Ha a Magyarországi viszonyokra alkalmazzuk a fentebbi értelmezői sémát, akkor az lehet az első benyomásunk, hogy 2010 jelentősége, mint a rendszer autokratikus fordulatának dátuma, elmosódik. Az 1990 utáni húsz éves periódus egyik legfontosabb problémája valószínűleg éppen az volt, hogy a gazdasági növekedés és a mindenki által elérhető közjavak bővülése között még a legszerencsésebb években se volt egyértelmű kapcsolat. Inkább azt tapasztalhattuk, hogy a gazdasági növekedés ára a közjavak előállításának visszafogása (Bokros-csomag), a közjavak növelése pedig csak abban az esetben lehetséges, ha a gazdaság bővülését meghaladó (majd azt aláásó) adósságot veszünk a nyakunkba (jóléti rendszerváltás).
Mindez már 2010 előtt ellehetetlenítette a demokratikus rendszer valódi legitimitását. Mivel az volt az általános tapasztalat, hogy a magyar politikusok korruptak és a közjavak mennyisége csökken, kérdésessé vált, hogy a rendszer valóban demokratikus-e. A politikai osztály persze érzékelte, hogy a legitimitásdeficit növekedése hatalmuk elvesztéséhez vezethet. A kialakult helyzetre adott reakciójuk lényege azonban nem az volt, hogy egyszerre növelték a gazdaság teljesítőképességét és a mindenki által elérhető közjavakat. Ehelyett inkább azt a megoldást választották, hogy közös erőfeszítéssel eltorzították magát a közgondolkodást, mégpedig úgy, hogy törölték abból a közjó fogalmát.
Így sodródtunk bele a kétezres évek elejétől kezdődően a „hideg polgárháború” állapotába, amikor a szembenálló politikai erők valós (bár nyilvánosan nem deklarált) célja már nem a közjavak gyarapítása volt, hanem az démoni jegyekkel felruházott ellenség uralomra jutásának megakadályozása, azaz a saját uralom kiépítése.
Azok pedig, akik nem vettek részt ebben a színjátékban egyre nyilvánvalóbban látták, hogy amiben élünk az csak egy „áldemokrácia”. Ebből következik, hogy az aktuálisan legfontosabb kérdéseink egyike éppen az, hogy szükségszerű volt-e az „áldemokrácia” átalakulása valódi autokráciává.
Véleményem szerint nem!
Az egyik legnépszerűbb (és egyúttal legfelületesebb) értelmezés szerint a 2010 után bekövetkező autokratikus fordulat előrelátható volt, hiszen szükségszerűen következett a fordulatot végrehajtató vezér pszichéjéből. Ez azonban tévedés, hiszen a vezető autoriter hajlama csak szükséges, de nem elégséges feltétele egy autoriter rendszer kiépülésének. Ezt mutatja az is, hogy 2010 előtt nem volt semmiféle „mesterterv” arra vonatkozóan, hogy miképpen kell lebontani a harmadik magyar köztársaságot 2010 után. Sokkal valószínűbb, hogy ha a gazdasági válság nem húzódik el, és az Unió engedélyezte volna a 7%-os költségvetési hiányt, akkor most más politikai keretek között élhetnénk.
A fentebbi okok miatt viszont jelentősen beszűkültek az amúgy diktatórikus hajlamú vezető lehetőségei. Azt látta, hogy az általa vezetett politikai szövetséget mindenképpen ki kell fizetni. Jól tudta, hogy ezt csak külső (EU-s pénzek, hitelek), vagy belső forrásokból teheti meg. Miután a külső források megszerzésnek lehetősége jelentősen csökkent, csak belső forrásokra számíthatott. Ezek megszerzése viszont nem volt lehetséges a fennálló jogi keretek között. Így indultunk el az egész politikai rendszer átalakításának útján.
A közkeletű értelmezéssel szemben tehát Orbán nem azért indult el az autokratikus rendszer kiépítésének útján, mert csak így elégíthette ki az eredendően benne lévő diktatórikus vágyait. Ezt a harmadik köztársaság adott keretei között is megtehette volna. Sokkal valószínűbb, hogy a gazdasági lehetőségek beszűkülése volt a fő ok.
Az Unió előírásainak szigorúsága lehetett az autoriter fordulat kiváltó oka, a lehetőséget viszont a hazai közgondolkodás eltorzulása teremtette meg. Ez utóbbiban Orbán felelőssége döntő, de nem kizárólagos. Paradox módon manapság már csak a politikai gondolkodás 2002-től kezdődő rohamos eltorzulása az egyetlen tényező, ami szükségtelenné teszi a teljes autokratikus fordulatot. Orbán karakterétől valószínűleg nem lenne idegen egy ilyen átalakítás se, viszont nincs rá szüksége. Ennek oka pedig az, hogy a közjó hamis elképzelése az Orbán rezsimben is érvényesülhet.
Már jó ideje megszoktuk, hogy a közjó nem a közjavak gyarapodását jelenti, hanem a kultúrharc megnyerését. Ezért képes elfogadni az Orbán hatalmát megalapozó politikai szövetség azt az illúziót, hogy még mindig érvényesül a közjó. Orbán tehát továbbra is nagy létszámú politikai szövetségre támaszkodhat. Az, hogy a romló gazdasági körülmények kötött is képes busás jutalomban részesíteni a nélkülözhetetlenek szűk körét, nem nagy kunszt, hiszen elegendő kifosztani a társadalmat. Inkább az okozhat nehézséget, hogy a nélkülözhetetlenek szűk körén kívül eső támogatók továbbra is demokratikusnak lássák a rendszert, azaz olyannak, amely képes megvalósítani a közjó valamely koncepcióját. Ezt a célt szolgálják a "hanyatló nyugatot" leckéztető, és a nagy, értékelvű társadalmi átalakulás vízióját felvázoló miniszterelnöki megnyilvánulások.
Orbán tehát olyan játékos, aki a saját politikai szövetségének kifizetésekor egyszerre használ valódi és hamis pénzt. Ezért nem fordulnak el tőle a hívei és ezért nincs szüksége arra, hogy valódi autokráciát építsen ki.
Az következne mindebből, hogy a helyzet reménytelen?
Elvileg igen!
Ha a rendszer demokratikus jellegének valamiféle látszata elegendő az eu-s források megszerzéséhez, akkor a hatalmat támogató politikai szövetség minden esetben mentesülhet az időnkénti fosztogatásoktól. A politikai szövetség tagjait is érintő általános lecsúszásért pedig a közjó hamis koncepciójának érvényesülése kárpótol. Az EU tehát segít a demokrácia olyan látszatának fenntartásában, ami éppen elég az eu-s támogatások biztosításához.
A rendszernek azonban van egy gyenge pontja: Az, hogy a közjó hamis koncepciója csak addig maradhat érvényes, amíg nem kerül szembe egy valódi alternatívával, azaz a közjó egy valódi koncepciójával. Ha az éppen uralkodó, kultúrharcos közjókoncepció alternatívája nem egy másik kultúrharcos közjókoncepció, akkor rövid úton lelepleződhetnek a rendszer által használt hamis "fizetőeszközök". Ez pedig a hatalmat támogató politikai szövetség jelentős meggyengülését, vagy akár annak szétesését is eredményezheti.
Látva a legújabb közvélemény kutatási adatokat úgy tűnik, hogy a fentebbi folyamat már el is kezdődött. Mivel a tüntetések bebizonyították, hogy a hatalom által hirdetett népi egység csak illúzió, sokak számára már nem "kifizetődő" a hatalom támogatása.
A hamis közjókoncepció felbomlása tehát már elkezdődött. Mondhatni "van rá igény". A kérdés ezért most már csak az, hogy lesznek-e olyan politikai szövetségek, amelyek tudatosan folytatják egy alternatív és valós közjókoncepció kidolgozását.
