Azért nem térhet vissza Gyurcsány mert nem a politikai modernizáció ügyét képviseli (hanem a sajátját)!

Azzal, hogy Ő harcolná ki az előrehozott választások ügyét, Gyurcsány a rendszer biztonsági szelepének pozíciójába helyezte magát. Igaz ennek felfogására a "nagy vezető" valószínűleg már képtelen. (Ha mégis képes erre, akkor azt abból fogjuk tudni, hogy Gyurcsány ötlete megvalósul.) Tegyük fel, hogy Gyurcsány éri el az előrehozott választásokat. Mi fog történni? Függetlenül a végeredménytől újból megszilárdul az elmúlt 25 év éppen most bomladozó fél-demokratikus és politikaellenes legitimációs modellje. Persze Orbán már elfelejtette, hogy érdekei valójában azonosak Gyurcsánnyal, és ezért mindent megtesz azért, hogy megakadályozza az előrehozott választásokat. Gyurcsány minden bizonnyal erre a reakcióra számít és abban reménykedik, hogy hasznot húzhat a "vezér" makacssága miatt növekvő ellenállásból. Szerencsénkre a tüntetőknek Gyurcsány nem adhat célokat, hiszen ugyanolyan egocentrikus, mint Orbán, és ezért a valódi politikai modernizáció mibenlétét se érzékeli.

Mindennek oka az, hogy a mániákus hatalom támogatói és ellenségei között sajátos együttműködés alakult ki. Az orbáni rendszer totalitáriusnak tűnhet, hiszen azért kreál ellenségeket, hogy aztán mozgósíthasson ellenük. A cél ugyanakkor nem az ellenség megsemmisítése, hanem az, hogy bevonja azt a hatalom játékába. Az orbáni politikai „zsenialitásának” mítosza éppen annak a képességnek a túlhangsúlyozásán  alapul, hogy nem csak az aktív és passzív kollaboránsokat képes „táncra csábítani”, hanem a rendszer „ellenségeit” is.

A rendszer ideológusai szerint mindenkinek az a legjobb, ha van egy olyan hatalmi központ, amely rendelkezik a fentebbi képességekkel. Eszerint a közjó azzal a hatalmi gyakorlattal azonos, amely még hatalomnak alávetettek ellenállási erőfeszítéseit is az uralmi rendet éltető energiává alakítja. Ehhez a hatalmi gyakorlathoz kell egy olyan politikai „géniusz” aki úgy képes provokálni az ellenfeleit, hogy azok válaszreakciói beilleszkedjenek a provokatőr stratégiai elképzeléseibe.

A köz javáról alkotott hatalom centrikus koncepció legfőbb előnye, hogy egy anomiás társadalomban is képes a rendezettség illúzióját kelteni, vagyis abban a szocializációs közegben, ahol a közösségi lét kereteit nem a mindenki által elismert és követett elvek határozzák meg. Ha a hatalom képes elérni, hogy még az ellenfelei is az általa kijelölt keretek között gondolkodjanak, akkor valóban nincs szükség olyan elvekre és gyakorlatokra, amelyek érvényességét mindenki elismeri és kész azok szerint cselekedni.

Nagy gyengesége ennek a hatalmi gyakorlatnak, hogy csak az anomikus társadalomban képes fenntartani a rendezettség illúzióját. Ebből következően csak addig érvényesülhet, amíg a társadalom az elvnélküliség állapotában él. Ezért lesz ez a hatalom teljesen öncélú, hiszen nem is érdeke, hogy bármint megoldjon a társadalmi problémákból. A rendszer „anomiafüggése” ugyanakkor kiszolgáltatottá teszi a az olyan közösségek oldaláról érkező kihívásoknak, amelyek világos elvek alapján rendezik a saját ügyeiket.

Ez történik most is!

Mivel a rendszer létérdeke az, hogy a vele szembeálló erőket vagy passzivitásra kárhoztassa, vagy arra, hogy foglalják el a „hivatalos ellenség” pozícióját, ezért semmit se tud kezdeni azokkal, akik úgy aktivizálódnak, hogy a hivatásos ellenzékieket is - és ezáltal az egész hatalom legitimáló mechanizmust - elutasítják.

A jelenleg legfontosabb kérdés tehát az, hogy a rendszer valódi ellenfelei hogyan kerülhetik el azt, hogy a rendszer „hivatalos ellenségeivé” váljanak. Az egyik lehetőség az, hogy nem hagyják magukat provokálni. Ez persze elég nehéz, és annál nehezebb ellenállni a provokációnak, minél inkább a rendszer gyors, hatalmi váltással történő megdöntése a cél. Az ellenzéki összefogás, nemrég látható tragikomikus végkimenetele kiválóan szemléltette mindezt.

A fentebbi csapdahelyzetből akkor lehet kilépni, ha a rendszer valódi ellenfelének pozíciójára aspirálók feladják a hagyományos értelemben vett hatalmi aspirációikat. A mostani „mozgalmárok” pontosan ezt teszik! Jól tudják, hogy amíg nincs valódi társadalmi erjedés, addig a hatalmi eszközökkel lebonyolított „rendszerváltás” csak kontraproduktív lehet. Az elsődleges cél tehát az „erjesztés”.

Ez a stratégiaváltás persze nagy önmérsékletet igényel, és itt jön a képbe újból az anomia kérdése. Miért van az, hogy a rendszer „hivatásos ellenzéke” csak és kizárólag a hatalomváltással megvalósított rendszerváltásban hisz? Ennek oka az, hogy csak akkor érzik magukat biztonságban, ha a hatalom virtuális sáncain belül tudhatják magukat. Ez azonban tévedés, hiszen a hatalom csak a védettség és a rendezettség illúzióját adhatja. Valódi rendet és védelmet csak akkor remélhetünk, ha képesek vagyunk határt szabni a hatalomnak.

Persze érthető, hogy a hivatásos ellenzék is csak hatalom centrikusan tud gondolkodni. A rendszer kárvallottjainak többsége ugyanis valóban anomikus körülmények között él és gondolkodik. Ezért képtelenek arra, hogy olyan közösségeket alkossanak, amelyek elveit mindenki elfogadja és érvényesíti. A jelenlegi rendszer megbuktatásának előfeltétele tehát nem az, hogy a rendszer ellenfelei átveszik a kormányzat, a média és a gazdaság fölötti hatalmat, hanem az, hogy olyan autonóm közösségi formákat építenek ki maguknak, amelyek egyszerűen fogyaszthatatlanok a fennálló hatalmi rend számára.

A kormányzati hatalom viselkedésének az átalakulása csak ezeknek az autonóm közösségeknek a „kiizzadása” után remélhető.