„Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett (...) holtteste ugyanis Pompeius szobrának talapzatához zuhant, és vérével beszennyezte a szobrot. Mintha Pompeius maga nézte volna végig a bosszú művének végrehajtását, amint Caesar, sok sebből vérezve, ott feküdt holtan a lábánál.

(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

Az internetadó visszavonásának előestéjén "kedvenc" politikai gondolkodóm ildomosnak tartotta, hogy újból megossza a politikai nagyvonalúsággal kapcsolatos nézeteit. Tanácsa bevált, és az események másnapján a "gondolkodó" kollégája már a nagyvonalúság panel nem túl eredeti visszaböfögésével próbálta győzelemként feltüntetni a vereséget.

Az eset önmagában komikus, hiszen épp a nemzet erős vezetőjéről szóló mesék izzadságszagú védelmezése bizonyítja a nagy vezető mítoszának végzetes megrendülését. Ezen túlmenően azért érdemes felidézni a fent említett gondolatmenetet, mert jól rávilágít a rendszert működtető gondolkodásmódra, és ezzel a lehetséges alternatíva megalkotásához is közelebb visz.

„Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele. Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség.”

A gondolkodó tehát - bár ezt nem teszi egyértelművé - nem az az erényről beszél, hanem csak az erény látszatáról. 

Egy erény és ugyanezen erény látszata, színlelése közötti legfőbb különbség az, hogy az előbbi a karakter állandó vonása, nem pedig az érdekérvényesítő kalkuláció esetleges következménye. Egy valóban nagyvonalú egyén ezért nem csak akkor viselkedik nagyvonalúan amikor az személyes haszonnal (vagy politikai előnnyel) jár, hanem minden olyan szituációban, amikor az helyes. A valódi erények gyakorlása esetén a körülmények "kényszerítenek" a körülményhez illő cselekvésre, nem pedig az érdekek. Éppen ezért a valódi erények érvényesülésekor a mérlegelés, a "gyakorlati okosság" célja csak az adott szituáció megfelelő értelmezése, nem pedig a személyes haszon maximalizálása. 

Az a lehetőség nem túl valószínű, hogy csak tévedett a "politikai gondolkodó", amikor elmulasztotta jelezni a fentebbi különbséget. Az erény és az erény látszata közötti különbség említetlenül hagyása még csak nem is egy machiavellista hatalomkoncepció eredménye. Az itáliai mester ugyan nem rejtette véka alá, hogy a politikában sokszor csak az erények színlelése lehetséges, de ebből nem jutott arra a következtetésre, hogy a valódi erény nem is létezhet. A "politikai gondolkodó" és az által értelmezett politikai gyakorlat viszont szisztematikusan kíván olyan látszatot kelteni, amely szerint csak a színlelt erények valóságosak.

Miért gondolják ezt? A jelek szerint azért, mert egy olyan politikai közösségnek "játszanak", amely nem ismeri a valódi erényeket, és ezért a valódi és látszaterények megkülönböztetésére se képesek.  Az ilyen társadalomnak nincsenek erényei, tehát az erkölcsiség által meghatározott ethosza sincs. A dolog különös pikantériája az, hogy - saját értelmezése szerint - ez a kormányzat azért legitim, mert képes megalkotni a nem létező közösségi ethoszt.

De vajon milyen ethoszt hozhat létre az a kormányzat, amely csak az erények látszatának felmutatására képes?