Habár a rendszer legitimitása kérdésessé vált, azt még az ellenzékiek is hajlamosak elismerni, hogy jelenleg nincs kormányzóképes alternatíva a politikai palettán. A kormányzóképesség uralkodó fogalmának kicsit részletesebb vizsgálatával viszont könnyen bizonyítható, hogy a fentebbi meggyőződés puszta tévedés.

Mit jelent a kormányzóképesség? Kézenfekvőnek tűnhet például az a megközelítés, hogy a jobboldalt leváltani akaró politikai erőknek azt kell tennie, amire az aktuális hatalom már képtelen, vagyis „a társadalom legitim érdekei alapján” kell vezetnie. De mi is lenne a társadalom érdeke? A mindmostanáig sikeres jobboldali értelmezés szerint az, hogy létezzen egy stabil és hosszú ideig megkérdőjelezhetetlenül uralkodó rezsim, hiszen a magyarság az állandósuló hatalmi harctól szenved a legjobban. Más elképzelések szerint, a társadalom valódi érdeke az értékteremtő és versenyképességének növelése, azaz önmaga modernizációja. A globalizáció keretei között pedig kizárólag az államközpontú gondolkodás kiiktatása jelentheti a modernizációt.

A kormányzóképesség egymással rivalizáló (államelvű és államtalanító) értelmezéseiben ugyanakkor van egy közös nevező. Az a feltételezés hogy a társadalom képtelen felismerni saját maga valódi érdekeit, és ezért valamiféle szakértő elit felvilágosítására szorul. Ez a kormányzóképesség technokrata felfogása az, ami jelenleg domináns pozíciót foglal el a magyarországi közgondolkodásban, hiszen a kormánypárti és ellenzéki érvelésekben egyaránt megtalálható. Érdemes tehát azt is megvizsgálni, hogy milyen főbb jellemzői vannak a technokrata felfogásnak.

A jobboldal már régen elszakadt attól az elképzeléstől, amely szerint a kormányzat feladata a globalizációs folyamatok által kiváltott társadalmi és kulturális felfordulás korrekciója lenne. Ehelyett a hatalom olyan szemléletét tették magukévá, amelynek egyedüli célja saját hatékonyságának növelése és ezért a társadalmi és kulturális feszültségek tudatos felszítása és kihasználása se nagy ár. A jobboldal behozhatatlannak tűnő versenyelőnye éppen a hatalom célracionális-hatékonyságelvű-technokrata szemléletétre vezethető vissza.

A kormányzás jobboldali-technokrata gyakorlata azonban igencsak ellentmondásos. Egyrészt nincs benne semmi sajátosan magyar, tökéletesen illeszkedik a posztmodern kor általános tendenciáiba. Az ugyanis nem a „degenerált” magyarországi politikai kultúra sajátossága, hogy a modernitás messianisztikus tanainak kifulladása után a politikai elit mindent a hatékonyság elvével akar legitimálni. A szocialista rendszerek bukása után általánossá vált ez a tendencia, ahogy az is, hogy az uralkodó elitek a hatékonyság kritériumainak meghatározását is a saját monopóliumukként kezelik. Így jutottunk el ahhoz a helyzethez, hogy az elnyomott/fejletlen/civilizálatlan társadalmi csoportok felemelésének évszázados hagyományait szinte mindenhol az önmagát legitimáló erő rideg kultuszával helyettesítették.

A hatalom magyar technokratáinak ugyanakkor olyan elképzelése van a politikai közösségről, amely sok tekintetben klasszikusan modern, mivel az úgynevezett „spekulativ legitimáció” sajátosságait hordozza. Ennek lényege, hogy az „ősi”, eredendően magyarnak tekintett minták alapján kívánja berendezni a jelen kor politikai közösségét. Ez a „nemzeti öncélúság” programja, melynek legfontosabb jelszava aktuálisan éppen a szuverenitás védelme. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy „Mi a magyar?” persze a legvadabb „filozófiai” eszmefuttatásokra ad alkalmat. Éppen ezért tűnhet úgy, hogy a „nemzeti öncélúság” programja a racionalitás uralmát jelentő modernitás tagadására épül. A nemzeti öncélúság spekulatív legitimációja azonban csak látszólagosan ellenséges a modern korral. Valójában a modernitás alternatív megnyilvánulása, mivel funkciója ugyanaz, mint a társadalmi fejlődés és felszabadítás programjának. Feltételez egy normatív elképzelést arról, hogy milyennek kell lennie a politikai közösségnek, és feltételez egy „élcsapatot”, amely hatalmi eszközöket is jogosult bevetni a tudatlanságban szendergő nép felébresztésére és átalakítására.

A kormányzás kettős arculata viszont azt a veszélyt hordozza magában, hogy a pőre hatalomtechnika nem csak az emancipációs szemlélet utolsó mohikánjait szorítja ki a politikai mezőből, de a nemzeti öncélúság mítoszának híveit is. (Az utóbbiakat persze bőségesen kárpótolják.)

Marad tehát a tiszta hatalomtechnika, az önmagát „legitimáló” erő kultusza.

A politikai legitimációt tönkretevő és ezért saját magát legitimáló hatékonyságelv azonban igencsak veszélyes. Jól látható ez abból is, hogy a kormányzat munkaalapú társadalmat hirdetet, vagyis a teljesítményelv elfogadására akarja nevelni a magyar társadalmat, saját maga viszont minden korábbinál szabadosabban viszonyul a kormányzati munkához. Miközben a kormányzati „munkában” résztvevők száma folyamatosan nő, a végeredmény színvonala ezzel fordított arányban csökken. Mindez pedig nem a „slendrián” magyar kultúra eredménye, hanem alapvető rendszerhiba. Mivel hatékonyság elve önmagát igazolja, az elvet alkalmazó elitek hajlamosak kivonni magukat saját kritériumaik alól.

A hatékonyság elvét hirdető technokraták másik fontos ismérve az, hogy nem ők alkalmazkodnak a hatalom objektumainak elvárásaihoz, hanem új elvárásokat akarnak beépíteni a hatalom alávetettjeibe. A technokrata hatalomnak ezért olyanná kell tennie az egyéneket, hogy saját maguktól is akarják azt, ami növeli a hatalom hatékonyságát. Az egyének ilyen irányú újraformálása persze szükségessé tesz valamiféle nagy víziót, ami értelmet ad az átalakulással együtt járó szenvedéseknek. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök „látnoki” megnyilatkozásai szerint az általunk feltalált és magvalósított munkaalapú társadalom lehet a betegeskedő nyugati kultúrkör egyedüli gyógyszere.

A „látnoki-erő” kultusza azt az elvet is magába foglalja, hogy az erőt nem korlátozhatja a gyengeség, a szenvedések iránti érzéketlenség tehát erény. Ez „természetes”, hiszen egy hatalom technikus nézőpontjából a gyengék szenvedésének csökkentése olyan kiadás, ami sohase térülhet meg, hiszen nem növeli a hatalmi rend hatékonyságát. Ebben a rendszerben éppen ezért a szenvedőknek nincs eredendő joguk arra, hogy a rendszer javítson a helyzetükön. A hatékony hatalomnak csak akkor érdemes kezelnie a szenvedést, ha az javítja a hatalmi rendszer teljesítményét.

Mint már említettem a szakértői hatalom alaptétele az, hogy a hatalomgyakorlás tárgyai nem ismerhetik a saját szükségleteiket. Ezek meghatározására egyedül ők maguk, a kiválasztott és felsőbbrendű technokraták jogosultak. Ebből a technokrata szemléletből ered a jobboldali vezetőket nagymértékben jellemző hatalmi gőg és elvakultság. A technokraták hajlamosak saját magukat az egész társadalommal, vagy a nemzettel azonsoítani, mert úgy gondolják, hogy az bennük és csakis bennük ébredhetett öntudatra. A hatalmi gőg tehát totalizáló és terrorisztikus, hiszen kizárja a saját játékából mindazokat, akik nem az általa felvetett problémákkal foglalkoznak és nem az általa alkalmazott módszereket használják.

A rendszer totalizáló és terrorisztikus jellege azonban nem csak az áldozatokra jelent veszélyt, hanem a rendszerre önmagára is. A rendszer hatékonyságát ugyanis azok a feszültségek is növelhetik, amelyekre a hatalmi gőg érzéketlen. A társadalmi felszabadítás hitének megrendülése tehát utat nyithat ugyan a teljesítményelv cinikus ideológiája előtt, de épp azért mert ez is csak egy ideológia (vagy ideológia pótlék, ideológia mimikri) hajlamos kivonni önmagát a saját kritériumai alól.

A jobboldal kormányzóképessége végső nem több egy mítosznál, ami csak azért tűnhet valóságnak, mert a kormányzati tevékenység fogalmát is a saját képükre formálták. Valójában ők se értenek a kormányozáshoz, mert csak arra képesek, hogy elhitessék az ellenkezőjét ennek.

Mindezen túl a jobboldali kormányzás totális kudarca arra figyelmeztet, hogy milyen önpusztító erők rejlenek a technokrata szemléletben. Ha figyelembe vesszük ezeket a veszélyeket, akkor azt is beláthatjuk, hogy a hatalom megszerzésére törő politikai erők nem attól lesznek kormányzóképessé, hogy a jobboldaliaknál jobb technokratákká válnak, hanem attól hogy valódi politikai legitimitást szereznek maguknak.

Miért lépnénk ugyanarra az útra, amit egyszer mások már végigjártak és a romlásba vezette őket?