A baloldali értelmiség bénult. A bénultság oka, hogy nem érti a jobboldalt. A “balodali értelmiség” még mindig nem érti, hogy a jobboldal hatalomtechnikusai nem csak a saját táborukban felkeltett veszélyérzetet tudják manipulálni, hanem az ellefeleik zsigeri félemeit is képesek a saját hasznukra fordítani.

A jobboldali hatalomtechnika eredményességének elsődleges feltétele éppen ezért az, hogy a magyar politikai közösség feldolgozatlan félelmei feldolgozatlanok is maradjanak.

Ebből következően a baloldali értelmiség csak akkor alkothat új, versenyképes politikai paradigmát, ha feldolgozza a saját félelmeit.

A hagyományosan hangosabbnak, agresszívabbnak és hisztérikusabbnak gondolt jobboldal versenyelőnye jórészt abból fakad, hogy valójában előrébb jutott a saját félelmei feldolgozásában.

Persze sajátos feldolgozás ez:

A jobboldaliak elsőként arra jöttek rá, hogy a félelemnek a hatalom (az egyik) ellenszere: “Ha a mi emberünk van hatalmon, akkor nem kell félni attól, hogy a nemzetárulók újból tönkreteszik az országot (ami persze azonos a mi egzisztenciális lehetőségeinkkel).” Lehet hogy nem a legjobb kezelési módja ez a történelmi traumáknak, de mindenképpen a leggyorsabb.

A hatalomközpontú gondolkodás ráadásul őszintébb, mint a riválisa. A hatalom időnkénti megszerzése ugyanis a baloldalra is megnyugtatóan hatott, csak épp ebben a körben nem illett (és most sem illik) bevallani azt a tényt, hogy a hatalom elsődleges célja a baloldalnak sem a demokrácia szent elveinek realizálása, hanem a baloldalt sújtó történelmi katasztrófák megismétlődésének elkerülése. Nem lenne illő ez a vallomás, hiszen abból az következne, hogy a félelmektől csak a hatalom végleges megszerzése válthat meg minket, ami nem épp demokratikus elgondolás. (A baloldal antidemokratikus hajlamainak látenciája leginkább a szabadság és demokrácia formális-intézményközpontú felfogásában érhető tetten.)

A jobboldal őszintébben vállalta saját antidemokratikus vágyait és ebből következett a saját oldali félelmek feldolgozásának második lépése is. Ha a hatalom mindent megold, akkor a hatalom megszerzése érdekében mindent fel lehet áldozni. Mindent, azaz a saját félelmekhez való zsigeri ragaszkodást is. Az öncélú hatalom istenítése tehát a félelmek instrumentalizálásához vezetett. Márpedig ha valamit eszközként kezelünk, akkor azt egyúttal el is távolítjuk magunktól.

A közösségi félelmeket politikai eszközként használó hatalomtechnika külön előnye, hogy aki, egy traumatizált közegben, elsőként folyamodik ehhez a megoldáshoz, az lehetőséget kap arra is, hogy monopolizálja a közösségi félelmeket instrumentalizáló módszert. A baloldal számára ugyanis undorító ez az eljárás. Ez persze érthető, csak épp ezzel lemond arról a lehetőségéről, hogy tárgyiasítsa és ezzel eltolja önmagától a saját traumáit.

Pedig a félelmek instrumentalizáló “feldolgozásának” hatalmas ára van: az őszintétlenség. Mivel a hatalommániássá vált jobboldal úgy kezelte saját táborának traumáit, hogy egy álságos hisztériával váltotta fel azokat, ezzel ugyanezt az eszközt a riválisok számára is elérhetővé tette. A baloldal, mégse képes kihasználni azt, hogy egy őszintétlen hisztériát jóval könnyebb politikai eszközökkel kezelni, mint egy valódit. Ehhez ugyanis az kellene, hogy megszabaduljon a saját (őszinte) félelmeitől és az ebből következő formális (azaz őszintétlen) demokratizmusától.

A baloldal előtt álló feladat tehát adott.