A baloldali értelmiség bénult. A bénultság oka, hogy nem érti a jobboldalt. A “balodali értelmiség” még mindig nem érti, hogy a jobboldal hatalomtechnikusai nem csak a saját táborukban felkeltett veszélyérzetet tudják manipulálni, hanem az ellefeleik zsigeri félemeit is képesek a saját hasznukra fordítani.

A jobboldali hatalomtechnika eredményességének elsődleges feltétele éppen ezért az, hogy a magyar politikai közösség feldolgozatlan félelmei feldolgozatlanok is maradjanak.

Ebből következően a baloldali értelmiség csak akkor alkothat új, versenyképes politikai paradigmát, ha feldolgozza a saját félelmeit.

A hagyományosan hangosabbnak, agresszívabbnak és hisztérikusabbnak gondolt jobboldal versenyelőnye jórészt abból fakad, hogy valójában előrébb jutott a saját félelmei feldolgozásában.

Persze sajátos feldolgozás ez:

A jobboldaliak elsőként arra jöttek rá, hogy a félelemnek a hatalom (az egyik) ellenszere: “Ha a mi emberünk van hatalmon, akkor nem kell félni attól, hogy a nemzetárulók újból tönkreteszik az országot (ami persze azonos a mi egzisztenciális lehetőségeinkkel).” Lehet hogy nem a legjobb kezelési módja ez a történelmi traumáknak, de mindenképpen a leggyorsabb.

A hatalomközpontú gondolkodás ráadásul őszintébb, mint a riválisa. A hatalom időnkénti megszerzése ugyanis a baloldalra is megnyugtatóan hatott, csak épp ebben a körben nem illett (és most sem illik) bevallani azt a tényt, hogy a hatalom elsődleges célja a baloldalnak sem a demokrácia szent elveinek realizálása, hanem a baloldalt sújtó történelmi katasztrófák megismétlődésének elkerülése. Nem lenne illő ez a vallomás, hiszen abból az következne, hogy a félelmektől csak a hatalom végleges megszerzése válthat meg minket, ami nem épp demokratikus elgondolás. (A baloldal antidemokratikus hajlamainak látenciája leginkább a szabadság és demokrácia formális-intézményközpontú felfogásában érhető tetten.)

A jobboldal őszintébben vállalta saját antidemokratikus vágyait és ebből következett a saját oldali félelmek feldolgozásának második lépése is. Ha a hatalom mindent megold, akkor a hatalom megszerzése érdekében mindent fel lehet áldozni. Mindent, azaz a saját félelmekhez való zsigeri ragaszkodást is. Az öncélú hatalom istenítése tehát a félelmek instrumentalizálásához vezetett. Márpedig ha valamit eszközként kezelünk, akkor azt egyúttal el is távolítjuk magunktól.

A közösségi félelmeket politikai eszközként használó hatalomtechnika külön előnye, hogy aki, egy traumatizált közegben, elsőként folyamodik ehhez a megoldáshoz, az lehetőséget kap arra is, hogy monopolizálja a közösségi félelmeket instrumentalizáló módszert. A baloldal számára ugyanis undorító ez az eljárás. Ez persze érthető, csak épp ezzel lemond arról a lehetőségéről, hogy tárgyiasítsa és ezzel eltolja önmagától a saját traumáit.

Pedig a félelmek instrumentalizáló “feldolgozásának” hatalmas ára van: az őszintétlenség. Mivel a hatalommániássá vált jobboldal úgy kezelte saját táborának traumáit, hogy egy álságos hisztériával váltotta fel azokat, ezzel ugyanezt az eszközt a riválisok számára is elérhetővé tette. A baloldal, mégse képes kihasználni azt, hogy egy őszintétlen hisztériát jóval könnyebb politikai eszközökkel kezelni, mint egy valódit. Ehhez ugyanis az kellene, hogy megszabaduljon a saját (őszinte) félelmeitől és az ebből következő formális (azaz őszintétlen) demokratizmusától.

A baloldal előtt álló feladat tehát adott.

A korábbi bejegyzésekben oda jutottam, hogy a jelenlegi hatalom karizmatikus. A karizma forrása az, hogy a kupleráj ismerős heterotópiája alapján újrarendezett társadalmi viszonyok hosszú idő után újra lehetővé tették  az azonosulás és az otthonosság közösségi élményének kibontakozását. A karizma másik oldala a hatalom kritikusaira gyakorolt hatás. Ennek lényege, hogy a karizmatikus erőközpont a kimérikus hatalom képzetét is képes felidézni, ami bénítóan hat az ellenzékre. A kritikusok bénultságának köszönhető, hogy nincs kihívója a jelenlegi hatalomnak, és ez tovább erősíti a hatalom önmagáról alkotott  mítoszát.

Az alternatívaképzés első lépése éppen ezért a kimérikus hatalom képzetének hatástalanítása. Ennek eszköze egy ellen-mítosz, a politikai közösség mítoszának megalkotása. Ezt a munkát nehezíti, hogy az ellen-mítosz kikovácsolása is feltételezi a karizmatikus hatalmat. Ez pedig felkeltheti a félelmet, hogy az ellen-mítosz alkalmazásával csak egy újabb kiméra születését segítjük elő.

A kétségeket akkor oszlathatjuk el, ha képesek vagyunk minőségi különbséget tenni a karizmatikus hatalom eszközei, a heterotópiák között. Ha vannak jó és rossz heterotópiák, akkor az se lehetetlen, hogy egy jó heterótópiát alkalmazó karizmatikus vezetés olyan ellen-mítoszt alkot, amely hatástalanítja a rossz heterotópiát alkalmazó kimérikus hatalom mítoszát.

A hajó heterotópiája jó. Azért lehet megfelelő eszköz az orbáni karizma leépítésére, mert az (a többszöri próbálkozások dacára) jól láthatóan nem tud mit kezdeni ezzel a heterotópiával. Ez irányú kísérletei ismétlődő kudarcokba és nevetségességbe fulladtak.

Ez nem lehet véletlen, hiszen a hajó heterotópiája a modern, önszerveződő politikai közösségek képzeletének legfontosabb forrása.  Ez az a végtelen tengeren lebegő, önmagába zárt, hely nélkül hely, amely a hazai partok ismerős bordélyai és az idegen gyarmatok között ingázva elhozza azokat a legértékesebb kincseket, amit csak a távoli kertek rejtenek. "Olyan civilizációkban, ahol nincsenek hajók, az álmok kiszikkadnak, a kaland helyébe a kémkedés lép, a kalózokéba meg a rendőrség."

Ismerős?

És ez? Kezdetben volt egy parti hajókázásra tervezett lomha bárka. Aztán jött a „nagyszerű” ötlet, hogy érdemes kihajózni a nyílt óceánra, mert akkor legénység kénytelen lesz - menet közben - tengerjáróvá alakítani a viharon hánykolódó lélekvesztőt. Ez az életidegen elképzelés  – szükségszerű – kudarcot vallott. A legénység nagy része odaveszett és a megmaradtak se a saját tudásuknak köszönhették azt, hogy a roncsokba kapaszkodva a partra vetette őket a háborgó óceán. Mit tehetett a katasztrófát túlélő legénység? Amit minden munkanélküli matróz tesz: felkeresték a legközelebbi kuplerájt. Itt tartunk most. A matrózok pénzecskéje azonban hamarosan elfogy, és ha nem hajlandóak újból hajóra szállni, akkor már csak „szolgáltatóként” maradhatnak a bordélyban. A vízre szállás vágya tehát nem szüntethető meg. (Ennek jeleit láthatjuk a tüntetésekben is.) Az ácsok és a legénység leginkább vállalkozó szellemű tagjai (vagy azok utódai) ezért újból összeállnak  és előbb vagy utóbb felépítenek egy olyan hajót, ami már valóban alkalmas lesz a tengerjárásra.

Tengerre magyar!

Az előző bejegyzésemet azzal a kijelentéssel zártam, hogy a közösségteremtő politikai karizma akár jó is lehet. Most azt vizsgálom meg, hogy mi is az a konkrét folyamat, amiben a karizmatikus vezetés megnyilvánul, és melyek azok az eszközök, amelyek egy valódi erényékkel rendelkező politikai közösség létrehozására is használhatóak.

Az önteremtő karizmatikus vezetés pártolói abból a felismerésből indultak ki, hogy ha a hatalom egy nem létező hely, vagyis egy utópia elérése érdekében mozgósítja a társadalmat, akkor szükségszerűen kudarcot fog vallani. A modernizációt zászlajára tűző baloldal bukásának oka - eszerint a magyarázat szerint - nem más, mint hogy a liberális-kapitalizmus ideáját akarta megvalósítani abban a magyar közegben, melynek sajátos karakterétől idegen ez az idea.

A fentebbiekből következik, hogy a hatalom akkor lehet sikeres, ha nem utópikus, és figyelembe veszi a társadalom valós berendezkedését. Ehhez arra van szükség, hogy a hatalom ismerje és használja a szimbolikus társadalmi terek működésének logikáját. A valódi egyének közösségi tudata ugyanis úgy alakul ki, hogy közösen használt szimbolikus társadalmi tereket hoznak létre. A társadalmi terek logikája pedig akkor látható át, ha ismerjük a kitüntetett helyzetű, az összes többi társadalmi teret befolyásoló tereket, vagyis a heterotópiákat.

A jó politika ezek szerint nem utopikus, hanem heterotopikus. A jó politika is újjászervezi és mozgósítja a társadalmat, de nem egy utópia alapján, hanem egy olyan heterotópiából kiindulva, amely valóban létezik a társadalomban.  A jó politika így juthat el oda, hogy saját tevékenységén keresztül fejezze ki a csak ránk jellemző, sajátosan magyar látásmódot, a létezés magyar minőségét. Ahogy azt korábban már leírtam, az önteremtő karizmatikus vezetés hívei szerint ahhoz, hogy a hatalom kifejezhesse a létezés magyar minőségét, a kupleráj heterotópiája alapján kell berendezni a magyar társadalmat.

Azt is jeleztem, hogy ez a megoldás csak arra ad lehetőséget, hogy a politikai közösség látszaterényeket aggasson magára. A kuplerájt fel, vagy újraépítő hatalom egyedül annak köszönheti legitimitását, hogy lehetőséget ad az azonosulás és az otthonosság élményének kibontakozására.

Mindebből viszont nem következik se az, hogy a magyar társadalom egyedül a kupleráj heterotópiája alapján szervezhető újra, se az, hogy a sokféle heterotópia közül egyedül a kupleráj képzete igazolható.

Van legalább még egy olyan heterotópia, ami a magyar társadalom számára ismerős lehet és amellyel ugyanolyan jól, ha nem jobban elmagyarázható a közelmúltunk és jövőnk.

Ez az alternatív heterotópia a hajó.

Hogyan hozható létre olyan politikai közösség, amelyben az egyre intenzívebbé váló demokratikus tömegérzelmek valódi erényekhez kapcsolódnak?

Mivel az erényeket – legyenek azok egyéniek vagy közösségiek – tanulás útján sajátítjuk el, a politikai tanulás folyamatát kell megvizsgálnunk.

A közösségi ethosz, vagyis a politikai erények elsajátításának legegyszerűbb eszköze a személyes példa. Ha a nép bölcs vezetőt választ magának, akkor maga is részesülhet annak bölcsességében és mindazon erényekben, amelyek a bölcsesség kibontakozásának előfeltételei.

A bölcs vezetőre irányuló demokratikus vágyakozás ugyanakkor jelentős kockázatot hordoz magában. Ha ugyanis a nép nem rendelkezik megfelelő politikai erényekkel – és ezért a bölcs vezető iránymutatására szorul – akkor semmi se garantálja azt, hogy a bölcsesség erényét sem birtokló nép valóban bölcs vezetőt talál magának.

Ezt az ellentmondást hivatott áthidalni a karizmatikus vezetés. A karizma felismerése ugyanis nem kíván semmiféle politikai iskolázottságot. Karizmatikus vezetőt olyan nép is választhat saját magának, amelynek csak lehetősége van a demokratikus politikai életre, de se elképzelése, se tapasztalata nincs arról, hogy hogyan kell helyesen élni a lehetőségeivel. A személyiség varázsán alapuló, karizmatikus vezetés előnye, hogy abban a nagy vezető egyénisége lesz a politikai erények – így a bölcsesség – egyedüli mércéje. A karizmatikus vezetés hátránya ugyanez: a vezető egyénisége annak minőségéről függetlenül válhat a közösségi erények mércéjévé és mintájává, vagyis egy torz személyiségből is lehet minta.

A kimérikus hatalom mítoszának keretei között maradva kétféle módon értékelhetjük a karizmatikus hatalmat. Az egyik értelmezés szerint bármi jó, ami a karizmatikus hatalomból ered, a másik megközelítés szerint viszont semmi. Ez az oka annak, hogy az említett mítosz keretei között csak az önigazoló, önteremtő (autopoetikus) politikai karizma hívei vállalkoznak a közösségi erények megalkotására.

Így juthatunk el oda, hogy „a nép” szemében az önigazoló karizmatikus vezetéssel szemben nincs életképes alternatíva.

A kimérikus hatalom mítoszából kilépve viszont azt láthatjuk, hogy a közösségteremtő politikai karizma nem csak rossz lehet, hanem jó is.

Milyen ellenmítosszal hatástalanítható a kimérikus hatalom mítosza?

A válaszhoz akkor jutunk közelebb, ha felidézzük, hogy mitől is kimérikus Oidipusz hatalma. Az apagyilkos-fiú-férj-testvét-apa Oidipusz jórészt annak köszönhette hatalmát, hogy több szerepet játszott saját történetében. Ez a képessége vált azzá a túlzásba vitt erénnyé, ami végül megpecsételte sorsát. Márpedig a túlzásba vitt erény, vagyis a hübrisz vétkének csábítása a modern politikai vezetőktől se áll távol.

A hübrisz csábítása akkor válhat különösen naggyá, ha a politikai vezető azzal a problémával szembesül, hogy a demokratikus politikai intézmények nem járulnak hozzá a politikai közösség demokratikus szocializációjához. Ilyenkor mondhatja azt egy modern Oidipusz, hogy a Köztársaság olyan ruházat a Nemzet testén, amely akadályozza annak normális fejlődését. A fentebbi diagnózisból következő terápia teljesen logikus: a demokratikus szocializáció előmozdítása érdekében le kellett vetni a köztársasági gúnyát.

Kérdés viszont, hogy miféle demokratikus szocializáció lesz az, amely a demokratikus politikai keretek leépítését feltételezi. A válasz pedig az, hogy megfelelő politikai intézmények hiányában egyetlen intézményes keret marad, amely lehetővé teszi a demokratikus szocializációt: a Vetetővel való azonosulás rítusai.

Márpedig ez a megoldás rettentő terhet ró a Vezetőre, hiszen egymagában kell megjelenítenie azoknak a szerepeknek az összességét, amelyeket egy szabad, önmagát megtaláló demokratikus politikai közösség eljátszhat. A Vezetőnek kell megmutatnia, hogy mit jelent a politikai bölcsesség, nagyvonalúság, bosszú, előrelátás, stb. Ahhoz, hogy ezekben a szerepekben jól teljesítsen, mindenekelőtt a politikai érzék erényére van szüksége. Ez lesz aztán az az erény, amely minden más erény kárára túlfejlődik.

A politikai érzék erényének eltúlzása azzal a káros következménnyel jár, hogy a Vezető összes többi erénye csak látszaterény lehet. A demokratikus szocializáció útján elindított Nemzet tehát csak a látszaterényeket tanulhatja meg. A kimérává vált Vezetőt követve a Nemzet is kimérává lesz.

A kimérikus hatalom mítosza tehát csak akkor semlegesíthető, ha képesek vagyunk valódi politikai közösséget kikovácsolni. Azt már tudjuk, hogy a köztársasági intézmények önmagukban nem hozhatnak létre valódi politikai közösséget, és azzal se oldunk meg semmit, ha a Nemzetre hivatkozva leromboljuk a Köztársaságot.

Marad tehát a kérdés, hogy miképpen kovácsolható ki egy valódi politikai közösség.

Orbán hatalma ödipális. Ez a hatalom, úgy tud hamis választ adni valós problémákra, hogy közben képes fenntartani azt a mítoszt, hogy csakis rajta keresztül lehet üdvözülni. Orbán hatalma azért ödipális, mert Oidipusz mítoszának értelmezésén keresztül érthetjük meg, hogy honnan ered ez a képessége.

Ha a hatalom természetének kérdése felől értelmezzük Oidipusz történetét, akkor elsőként arra lehetünk figyelmesek, hogy a történet főhőse ugyanazon képességének köszönheti a hatalmát, mint ami a hatalma elveszéséhez vezet. Egyedül Oidipusz volt képes megfejteni a Szfinx rejtélyét, ahogy arra is csak Oidipusz volt képes, hogy feltárja saját élete talányát. Oidipusz a titkok feltárásában megnyilvánuló páratlan képességének köszönhetően lett a város egyeduralkodójává, majd ugyanezen képesség eredményeképpen vált a városától megfosztott, tökéletes magányra ítélt személlyé.

Oidipusz történetének másik tanulsága az, hogy a város fölötti uralom megszerzésekor nem egyszerűen csak legyőzte a Szfinxet. A történet végkifejlete arra figyelmeztet, hogy Oidipusz egyúttal át is vette az általa legyőzött szörny helyét. A fiú-férj, apa-testvér Oidipusz ugyanolyan kiméra volt, mint a város életét megnyomorító Szfinx és végül ugyanolyan sorscsapások okává vált.

Az orbáni hatalomra vonatkoztatva ez két dolgot jelent: Egyrészt azt, hogy a jelenlegi hatalmi gyakorlat csak azért alakulhatott ki, mert felváltott egy korábbi, hibás, a politikai közösség életét ellehetetlenítő hatalmi gyakorlatot. Másrészt azt, hogy a korábban érvényesülő hatalmi gyakorlat hibáit csak úgy sikerült semlegesíteni, hogy más jellegű hibákkal helyettesítették azokat.

Az aktuálisan érvényes hatalmi gyakorlat mitologikus értelmezése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezethet, hogy nincs is kiút ebből a praxisból. Ha a mi Oidipuszunk is csak annak köszönheti hatalmát, hogy ugyanúgy fogva tartja a politikai közösségünket, mint az általa legyőzött fenevad (a Harmadik Magyar Köztársaság), akkor ebből az következik, hogy őt is csak egy hasonló rejtélyes szörnyeteg taszíthatja le a trónról. Márpedig ez a következtetés önbeteljesítő jóslattá válhat, hiszen éppen azok kedvét veszi el a szörnyeteg legyőzésétől, akik másfajta hatalomra, másfajta politikai közösségre vágynak. Olyan politikai közösségre, ahol a problémákat nem úgy kezelik, hogy más problémákkal helyettesítik őket, hanem valóban megoldják.

Orbán hatalma ezek szerint azért ödipális mert a hatalomgyakorlás legősibb problémájával szembesít minket. Azzal, hogy a hatalom olyan szörnyeteg, amit csak akkor ragadhatunk meg, ha mi magunk is hasonló szörnyeteggé válunk. Van kiút az Oidipusz mítosz csapdájából?   

Van, de ahhoz valószínűleg egy ellen-mítoszt kell alkotni!

„Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett (...) holtteste ugyanis Pompeius szobrának talapzatához zuhant, és vérével beszennyezte a szobrot. Mintha Pompeius maga nézte volna végig a bosszú művének végrehajtását, amint Caesar, sok sebből vérezve, ott feküdt holtan a lábánál.

(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

Az internetadó visszavonásának előestéjén "kedvenc" politikai gondolkodóm ildomosnak tartotta, hogy újból megossza a politikai nagyvonalúsággal kapcsolatos nézeteit. Tanácsa bevált, és az események másnapján a "gondolkodó" kollégája már a nagyvonalúság panel nem túl eredeti visszaböfögésével próbálta győzelemként feltüntetni a vereséget.

Az eset önmagában komikus, hiszen épp a nemzet erős vezetőjéről szóló mesék izzadságszagú védelmezése bizonyítja a nagy vezető mítoszának végzetes megrendülését. Ezen túlmenően azért érdemes felidézni a fent említett gondolatmenetet, mert jól rávilágít a rendszert működtető gondolkodásmódra, és ezzel a lehetséges alternatíva megalkotásához is közelebb visz.

„Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele. Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség.”

A gondolkodó tehát - bár ezt nem teszi egyértelművé - nem az az erényről beszél, hanem csak az erény látszatáról. 

Egy erény és ugyanezen erény látszata, színlelése közötti legfőbb különbség az, hogy az előbbi a karakter állandó vonása, nem pedig az érdekérvényesítő kalkuláció esetleges következménye. Egy valóban nagyvonalú egyén ezért nem csak akkor viselkedik nagyvonalúan amikor az személyes haszonnal (vagy politikai előnnyel) jár, hanem minden olyan szituációban, amikor az helyes. A valódi erények gyakorlása esetén a körülmények "kényszerítenek" a körülményhez illő cselekvésre, nem pedig az érdekek. Éppen ezért a valódi erények érvényesülésekor a mérlegelés, a "gyakorlati okosság" célja csak az adott szituáció megfelelő értelmezése, nem pedig a személyes haszon maximalizálása. 

Az a lehetőség nem túl valószínű, hogy csak tévedett a "politikai gondolkodó", amikor elmulasztotta jelezni a fentebbi különbséget. Az erény és az erény látszata közötti különbség említetlenül hagyása még csak nem is egy machiavellista hatalomkoncepció eredménye. Az itáliai mester ugyan nem rejtette véka alá, hogy a politikában sokszor csak az erények színlelése lehetséges, de ebből nem jutott arra a következtetésre, hogy a valódi erény nem is létezhet. A "politikai gondolkodó" és az által értelmezett politikai gyakorlat viszont szisztematikusan kíván olyan látszatot kelteni, amely szerint csak a színlelt erények valóságosak.

Miért gondolják ezt? A jelek szerint azért, mert egy olyan politikai közösségnek "játszanak", amely nem ismeri a valódi erényeket, és ezért a valódi és látszaterények megkülönböztetésére se képesek.  Az ilyen társadalomnak nincsenek erényei, tehát az erkölcsiség által meghatározott ethosza sincs. A dolog különös pikantériája az, hogy - saját értelmezése szerint - ez a kormányzat azért legitim, mert képes megalkotni a nem létező közösségi ethoszt.

De vajon milyen ethoszt hozhat létre az a kormányzat, amely csak az erények látszatának felmutatására képes?

Az előző bejegyzésemet azzal a gondolattal zártam, hogy a NER nem a nomád hordák, hanem a kupleráj mintája alapján rendezte újra a demokrácia és kapitalizmus projektjébe belefáradt magyar társadalmat. A kölcsönös kiszolgáltatottságok és színlelések labirintusa tűnik annak a helynek, ahol végre mindenki megtalálja a saját maga helyét, ahol minden és mindenki oda kerül ahova való.

De valóban így van-e? Valóban sikerült feloldani a rendszerváltás kudarca által kialakuló legitimitásválságot?

Első megközelítésre azt mondhatnánk, hogy a válasz egyértelműen nem! A NER által létrehozott kupleráj ugyanis nem kevésbé hamis világ, mint az, amit meg akar haladni, vagyis a harmadik köztársaság világa.

A legitimitászavar továbbélése azonban mégse ilyen egyértelmű. A régi helyén új kuplerájt építő vezető ugyanis lehetővé tette, hogy a nép azonosuljon az alkotóval és az alkotás folyamatával. A nyitány a „fülkeforradalom” volt.  Ez az oka annak, hogy a rendszer aktív és passzív támogatói még a legőszintébb pillanataikban is őszintén védekezhettek azzal, hogy „persze nem jobb, de legalább a miénk”.

A rendszer logikájából következően viszont az azonosulás lehetősége is csak látszat. Olyan látszat, amely csak addig maradhatott érvényes, amíg a nép egy része ki nem nyilvánította, hogy nem tekinti magát se örömlánynak, se vendégnek. Maga a nép alakult át azzal, hogy a nép egy része világosan kifejezte, hogy nem kér a prostituáltak szolgáltatásából és maga se kíván azzá válni.Ezentúl már nem lehet azt mondani, hogy azokból álla a nép, akik azonosulnak a vezetővel. Ami azonban még ennél is fontosabb az az, hogy ezentúl már a "vezető" se áltathatja magát azzal, hogy ő maga a Nép.

A netadó által felbosszantott „hálózatos-közösség” olyan szimbólum, amely éppen hogy semleges, jelző nélküli állapotában a legveszélyesebb. Ennek oka, hogy „a kupleráj” szimbólumához hasonlóan „a hálózat” is számtalan képzettársításra ad okot. Például arra, hogy a kupleráj mintájára berendezett NERtársadalom tökéletes ellentéte. (A hálozati társadalom működése többek között azt is világosan demonstrálja, hogy még a „természeti állapot” se feltétlenül olyan, mint ahogy azt a harmadik köztársaság hétköznapjaiban megtapsztaltuk.)

Hogy mindez nem csupán naiv álmodozás, azt az is mutatja, hogy e legtehetségesebb vezető is felismerte a helyzetben rejlő veszély és rögtön pávatáncba kezdett. Márpedig azt tudjuk, hogy ilyet csak akkor tesz, ha valódi erővel kerül szembe. Az is erre utal, hogy megint lesz nemzeti konzultáció (vagyis megint meghamisítják a népakaratot), azaz a hatalom világosan érzi, hogy újra kell alkotnia a vele tökéletes egységben élő nép hazugságát.

Az elkövetkező időszak egyik legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e újraépíteni a hazugságok világát.

 Az előző posztban kifejtett értelmezéssel van egy kis probléma!

Ha azt mondjuk, hogy a NER rendező elvei az erő, a hierarchia és a tekintély, akkor egy monolit hatalmi rendszer képe jelenik meg előttünk. Ezzel szemben a rendszer egyik fő sajátossága a káosz állandósulása, ami arra utal, hogy a kiszámíthatatlanság nem rendszerhiba, hanem a rendszer elsődleges szervező elve.

Ennek oka, hogy a NER sem volt képes kiiktatni a mindennapok világából azt a sajátos – eltorzult szabadságformát, ami a harmadik köztársaság lényege és sírásója volt. Ez a „rendetlen” szabadság az, amit megpróbál a NER rendszerré szervezni. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a „rendszer” alkotója lesz a rendetlenség legfőbb oka.

A jobboldali paradigmaváltás lényege az a felismerés, hogy a „rendetlenkedő” népességnek csak úgy adható politikai forma, ha rebellis csapatokba „rendezik”. (Az teljesen mellékes, hogy van-e racionális alapja a „lázadói tudatnak”, hiszen a racionalitás maga is olyan rendszer, ami ellen fel lehet lázadni.) Az erő, a hierarchia és a tekintély elvének korlátlan érvényesülése tehát csak látszat. Az alávetés illúziójával szemben az a valóság, hogy  a legfőbb rendetlenkedővel való azonosuláson keresztül saját rendetlenkedő hajlamainknak adhatunk új értelmet, felmentést és igazolást. Az azonosulás lélektani mechanizmusa egyúttal a  csoportkohézió lehetőségét is megteremti. A csoport összeszervezésének értelme pedig az, hogy ne egymással szemben érvényesüljön a rendetlenkedő szabadságunk, hanem a külvilág ellenében.

Elvileg!

A természeti állapotban megtapasztalt szabadság ugyanis csak akkor alakulhat át  egyfajta nomád – politikai szabadságfogalommá, ha a karizmatikus vezér körül csoportosuló horda valóban sikeres. Kézzelfogható zsákmány és valódi harci győzelem nélkül viszont a horda előbb utóbb szétszéled.

Az önmagát fosztogató, letelepedett horda képzete (napjaink hétköznapi valósága) önellentmondás. A NER ezért se tekinthető az ősi magyar nomád néplélek kifejeződésének, csak arra teremt lehetőséget, hogy a homo cadaricus nomádnak álmodja önmagát.

A NER valódi képlete ezért nem a civilizált népeken diadalmaskodó és a zsákmányban dúskáló nomád horda, hanem – ahogy azt az udvar "politikai gondolkodója” világosan leírta – a kupleráj.  A kupleráj szimbóluma ugyanis – azon túl, hogy számtalan jelentést képes magába sűríteni – valóban lehetővé teszi, hogy mindenki megtalálja benne az aktuális élethelyzetének leginkább megfelelő értelmezést. (A kuplerájban történik az át, le, keresztül, ki, be, szét, el, össze, stb. ba…ás, és ezeket a szituációkat bárki átélheti, aki a természeti állapotban ragadó népesség tagja.)  A kuplerájban továbbá „semmi se az, mint aminek látszik”, minden hamis. Ebből következően hamis az erő, hamis a hierarchia, a tekintély, és még a szabadság is.

De van-e kiút a hamisságok világából, vagyis jelen korunk kuplerájából?

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy 2014. október 28. sorsfordító lehet a NER történetében. A sorsforduló jelentőségének felméréséhez a NER születéséről illetve a NER szülőanyjáról , a harmadik magyar köztársaságról kell ejteni néhány szót.

A harmadik magyar köztársaság a szabadság rendjeként határozta meg önmagát, miközben - a mindennapi tapasztalatok szintjén - nem igazolódott vissza ez az önmeghatározás. A köztársasági intézmények nem voltak képesek arra - vagy csak nagyon elhanyagolható mértékben - hogy újra szocializálják a társadalmat. A Kádár-rendszer alattvalói nem váltak posztmodern burzsoá liberálisokká. A mindennapok szintjén a szabadság ezért csak olyan formában érvényesülhetett, hogy visszatértünk a "természeti állapotba", oda ahol mindenki háborúzik mindenkivel.

A hivatalosan deklarált elvek és a hétköznapi élettapasztalat ellentéte végül az egész rendszer legitimitását aláásta.

Ekkor jött Orbán azzal az ideával, hogy olyan kormányzatra van szükség, amely kifejezi és megőrzi "a létezés magyar minőségét". Orbán  és a tanácsadói - tehát felismerték, hogy olyan politikai rendszer kell melynek deklarált elvei azonosak "a nép" mindennapi életét szervező elvekkel. Itt vált a probléma intellektuális kihívássá, hiszen a mindennapok világát szervező legfőbb elv éppen az volt, hogy nem érvényes semmiféle elv. A mindennapokban mindenki azt  tapasztalhatta, hogy csak az akarat, csak az erő , vagyis az állandósult létharc tényezői számítanak.  De lehet-e egyáltalán politikai rendszert építeni az elvtelenségre?

Nem véletlen, hogy a fideszes agytröszt munkásai (például Stumpf István és G. Fodor Gábor) 2007-ben még azon agyaltak, hogy azért van kormányzati válság, mert nincs egy olyan átfogó igazságosságkoncepció a társadalomban, amely lehetővé tenné a kormányzati teljesítmény értékelését. Azt is feltárták, hogy mi ennek az állapotnak az oka: a társadalom teljes dezintegrációja. Márpedig a dezintegrált társadalomnak nincs kollektív identitása se, ennek hiányában pedig nem alakulhat ki az igazságosság átfogó, mindenkire érvényes koncepciója. Így jutottak el oda, hogy a jótékony kormányzatnak (a good governmentnek) kell kialakítani azt a társadalmi ethoszt, melynek általános elvei a mindennapok gyakorlataiban  is tükröződnek. Innen már egyenes út vezetett  a liberális paradigma tagadásához, az állam morális kérdésekben gyakorolt semlegességét hirdető elv feladásához.

Így vált az NER rendezőelvévé az erő, a hierarchia és a tekintély. Ezért mondhatta azt Orbán, hogy egy olyan fél-ázsiai népség mint a magyar, csak az erő szavára hallgat.

(De a NER nem csak erről szól. A következő posztban azt tárgyalom, hogy még miről.)